Fotó: Lambert Attila
Milyen üzenettel érkezett az alapítvány Magyarországra, Európának ebbe a régiójába, amely a berlini fal leomlása után harminc évvel már elvesztette a rendszerváltozás utáni lelkesedést, és morális válságot él meg?
– Az alapítvány a teológiának a többi tudománnyal való párbeszédét támogatja. Azért jöttünk, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karával együtt találkozni tudjunk más, kelet- és nyugat-európai országokból érkező kutatókkal, s együtt tekintsünk rá a jelen helyzetre, és gondolkodjunk el arról, hogyan haladjunk előre. Tudjuk, hogy harminc évvel a berlini fal leomlása után Európában a bizonytalanság, a fáradtság légköre uralkodik. Emlékszünk a korábbi nagy lelkesedésre, az elképzelésekre. Én magam II. János Pállal dolgoztam akkor, s jól emlékszem arra az elkötelezett munkára, amellyel egy olyan Európát akartunk felépíteni, amely két tüdővel lélegzik, és képes egybegyűjteni a Kelet és a Nyugat gazdagságát.
Szeretnénk segíteni abban, hogy ez a lelkesedés folytatódjon, új erőre kapjon. Témának az Egyház társadalmi tanítását választottuk, hogy ezzel járuljunk hozzá az építő munkához, de nincsenek kész megoldásaink, hanem együttműködésre hívunk. Olyan pápák ösztönzésére tesszük ezt, mint XVI. Benedek, aki mindig a tudomány és a hit, az értelem és a keresztény gondolat párbeszédére szólított. Úgy gondoljuk, hogy mindenki hozzájárulására szükség van. Az Egyház nem kijelenteni akar valamit, hanem párbeszédet szeretne folytatni a tudomány, a különböző szakterületek képviselőivel, hogy együtt építsük a jövőt, úgy, hogy közben ne veszítsük el az alapvető iránymutatást adó értékeket, amelyeket hitünk segítségével éltetünk.
Hogyan értékeli a konferenciát, milyen eredménye lehet?
– A konferenciák mindig egy lépést jelentenek az úton, soha nem végleges megoldást. Ez a mostani találkozó olyan gondolatokat közvetít, amelyekkel a meghívott előadók mélyreható módon foglalkoztak már korábban is. Egybegyűjtjük ezeket a gondolatokat, és reméljük, lesz folytatás. A Ratzinger Alapítvány nemzetközi szimpóziumait mindig úgy szerveztük meg, hogy reménykedtünk a folytatásban, és tettünk is érte. Volt például egy nagy szimpóziumunk Latin-Amerikában a környezet iránti felelősség kérdéseiről. Egy megfigyelőközpont alakult meg ott, amely a különböző országok helyzetét környezetvédelmi és szociális szempontokból méri és értékeli; ez a munka ma is zajlik. Remélem, hogy ezen a találkozón is kialakul egy olyan hálózat, amely továbbgondolkodik Magyarországra, Lengyelországra, Szlovákiára, Csehországra vonatkozóan az Egyház társadalmi tanításán.
Hogyan hallathatja az Egyház a hangját, miként kommunikáljon a globalizált világban?
– Nagyon konkrétan és nagy alázattal kell cselekednünk, tudva, hogy egy hang vagyunk a sok közül – akkor is, ha nagy hit lelkesít minket – ebben a párbeszédben, amelynek során igyekezni kell tiszteletben tartani és meghallgatni egymást. Erre hívtak a pápák, hogy keressük a kölcsönös meghallgatás kultúráját. Hisszük, hogy Krisztus kinyilatkoztatása üdvözít minket, de nem a miénk a végső szó abban, hogy merre haladjon a társadalom, amelyben élünk. Értékes módon tudunk hozzájárulni a párbeszédhez, de másoknak is értékes hozzájárulásaik vannak. Meg kell hallgatnunk egymást, és pozitív módon kell mások felé fordulnunk.
Ami miatt különösen aggódom, az az, hogy napjainkban terjed a szembenállás, az emberek nem akarják vagy nem tudják meghallgatni egymást, és ez konfliktusokhoz vezethet. Ezért beszélünk nagyon sokat a párbeszédről, s igyekeznünk kell, hogy valóban párbeszédben éljünk. Ferenc pápa szerint a találkozás kultúrája azt jelenti: én készséges vagyok, azzal állok a többiek elé, amit adni tudok, a legjobb részemmel, s ezzel a nyitott hozzáállásommal arra hívom a másikat, hogy ő is adja a hozzájárulását, sőt, saját magát, hogy megtanuljunk együtt járni az úton.
A kommunikáció mindig az egység felé vezessen, ne megosszon. A közjót keresse, igyekezzen megértetni a másikkal, milyen értelemben szeretnénk valami pozitívat felépíteni együtt. A kommunikáció az igazságot keresse, ne a manipuláció lehetőségét. Keresse az erkölcsi jót, a másik méltóságának, kreativitásának tisztelete felé mutasson. A kommunikációra számtalan mód, számtalan technológia alkalmas lehet, de ezek változékony dolgok. Ami fontosabb – s talán azért is mondom ezt, mert már idős vagyok, és nagyobb távolságból tudok a kérdésre tekinteni –, az maga a téma: hogy mit kommunikálunk annak érdekében, hogy egység legyen, hogy a közjót segítsük elő, hogy közösen keressük az igazságot.
Hogyan legyünk párbeszédre készek akkor, amikor az Egyházat be akarják vonni a közéleti csatározásokba?
– Azt hiszem, fontos megértetnünk, hogy nem elvont, előre gyártott álláspontokat akarunk védeni, hanem valóban az emberek jólétéért aggódunk. Ez az Egyház aggodalma, mert ez Isten aggodalma, az evangélium aggodalma. Nem ok nélkül, önmagáért védjük az identitásunkat, hanem felelősséget érzünk azért, hogy az emberek jól éljenek. A hozzáállásunkkal, az érvelésünkkel mindig azt kell világossá tennünk, mi motivál minket: mindenki java, minden egyes ember jóléte, nem pedig a megszerzett pozícióink védelme.
Három pápát szolgált a kommunikáció terén. Mi volt az ő hozzáállásukban, gesztusaikban, szavaikban az, ami a legjobban hatott Önre?
– II. János Pálra úgy emlékszem vissza, hogy mindig arra hívta az embereket és a népeket, járuljanak hozzá az egyetemes közösség építéséhez. Amikor Magyarországra, Lengyelországba, Csehországba, Szlovéniába, Szlovákiába látogatott, mindig bátorította a népeket, hogy mindenki a saját történelmével, kultúrájával, értékeivel, kreativitásával járuljon hozzá a népek családjának építéséhez. Mindig meglepett, mekkora tekintéllyel tudta ezt tenni, különösen Közép-Kelet-Európában, a berlini fal leomlása után.
Benedek pápában az érintett meg, hogy mennyire mélyen együtt él benne a kultúra, a gondolkodás, a hit és a spiritualitás – képes volt magas szinten szintézist teremteni közöttük. Mindig csodálattal hallgattam, ahogyan megnyilvánult benne az erős hite, mély keresztény identitása és hihetetlenül világos gondolkodása, s meghatott, milyen figyelmesen tudta hallgatni korunk kultúrájának képviselőit.
Ferenc pápában nagyon vonzó, ahogyan képes kifejezni a közelségét a világhoz, és ezzel Isten közelségét fejezi ki. Az Úr irgalmasságának gesztusait láttatja, konkrét módon, egyszerű tettekben, az irgalmasság cselekedeteiben. Isten irántunk való szeretete abban is megnyilvánul, hogy közel lépünk másokhoz, meg akarjuk érteni az emberek életét, helyzetét, gondjait. Ez Ferenc pápaságának nagy ajándéka.
Benedek pápa mindennapjairól keveset tudunk mostanában. Ön szokott találkozni vele…
– Benedek pápa az időskort nagyon derűsen, imádságban éli meg. Nincs különösebb betegsége, halad előre az időskorban, és általános állapotát tekintve egyre gyengébb lesz, miközben őrzi elméje és lelke világosságát. Nagy lelki egységben van Ferenc pápával és az Egyházzal, érezzük, hogy imádságával, szolidaritásával támogatja utunkat. Nagyon szépek a képek, amelyek akkor készültek, amikor az új bíborosok Ferenc pápával együtt meglátogatták; látszik, hogy ma is jelen van az Egyházban.
Ferenc pápa gesztusait talán nem mindig értjük meg elég jól. Hogyan tudjuk jobban a magunkévá tenni nagy, prófétai látomását a világról?
– Igyekeznünk kell megnyílni, meghallgatni másokat, kilépni egy kicsit önmagunkból és abból, ami a fejünkben van. Szembesülnünk kell az új helyzetekkel. Ferenc pápa mindig odaáll az újdonságok elé, hiszen a történelem halad, az Egyház új helyzetek előtt találja magát. Nem zárkózhatunk be túlságosan, nem ragadhatunk le a múltnál. II. János Pál mindig azt mondta nekünk és mindenkinek: „Ne féljetek, tárjátok ki a kaput Krisztus előtt!” Kinyitni a kaput Krisztus előtt azt is jelenti, hogy benne járunk a korban, amelyben élünk, nem ijedünk meg az új problémáktól, hanem alázatosan közeledünk másokhoz, igyekszünk megérteni őket, és azt adjuk, amit tudunk. Ezt tette Benedek pápa is, főleg a kultúra, a gondolkodás szintjén, és ezt teszi Ferenc a hozzáállásával, lelkipásztorként, ahogyan számos országban közvetlenül találkozik a világgal, a mai emberekkel.
Ön sem félt szembenézni a nehéz kérdésekkel: moderátora volt a kiskorúak védelméről rendezett konferenciának. Hogyan tudjuk őrizni és átadni az evangéliumi üzenetet, miközben a gonosz munkálkodik körülöttünk?
– A gonosz mindig jelen van az emberiség történetében. Olykor jobban elrejtőzik, és kevésbé vesszük észre, máskor provokatívabb módon nyilvánul meg. A szexuális visszaélések okozta válság minden bizonnyal az egyik legnagyobb próbatétel, amelyen ma az Egyház keresztülmegy. De nekünk távolabbra is kell tekintenünk. Ha az Egyházon belül látjuk ezt a problémát, és megtanulunk nyitott szemmel járni, akkor észrevesszük, hogy ez a gonosz mindenütt jelen van a társadalomban, a mai világban. Különösen fontosnak tartom megérteni és megmutatni, hogy a mai világban, főleg a digitális világban milyen mélyen gyökerezik ez a rossz, mennyire elterjedtek a megjelenési formái; ez jóval túlmutat az Egyház belső problémáin. A fiatalok a digitális világban nőnek fel, széles körben terjed a pornó, újabb és újabb technológiák születnek a visszaélésre… Végtelenül széles körű ez a probléma. Kinyílt a szemünk erre az óriási bajra, mert a saját szemünkkel láttuk, a saját testünkben, az Egyházban is kitapintottuk. Felelősek vagyunk, segítenünk kell a ma és a holnap emberiségét abban, hogy meglássa, milyen nagy mértékben van jelen a társadalomban ez a rossz. Nyitott szemmel kell járnunk, hogy lássuk, a jó és a gonosz harca ma is tart, új és új formákat ölt, és küzdenünk kell a jóért az új nemzedékek érdekében is.
A távolba kell tekintenünk, nem maradhatunk a múlt problémáinak rabjai, mert ez a baj egyre újabb formákat ölt.
Az Egyháznak azért is fontos visszanyernie a szavahihetőségét, hogy szólni tudjon a fiatal generációkhoz…
– Világosan szembe kell nézni a múlt és a jelen problémáival, megmutatni, milyen radikális módon kell védeni a jót, az emberi méltóságot, s nagyon kell figyelni arra, milyen mély szenvedést okoz az emberekben ez a gonoszság… Ez azonban nem kötözhet meg minket. Nem szabad csak a múltba néznünk, hanem át kell éreznünk a teljes felelősségünket az iránt, ami ma történik, és fel kell készülnünk a jövőre. Ha nem tesszük, még nagyobb rossz jön el, nem csak az Egyházban, hanem általában a társadalomban. A digitális világban rendkívüli mértékben felerősödött a visszaélés, a zaklatás; emberek milliárdjait, fiatalok százmillióit érinti.
A fiatalok számára nagy problémát jelent a környezeti válság kérdése is. Hogyan kell szembenéznünk ezzel a kihívással anélkül, hogy haszontalan vitákba bonyolódnánk?
– Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikája nagyon jól felvázolta ezt a hozzáállást, és folytatása annak, amit XVI. Benedek és II. János Pál is elmondott már. Az enciklika összetett és távolba látó módon vizsgálja a problémát, nemcsak tudományos, hanem társadalmi, emberi és spirituális szempontból is. Amit az Egyház hozzá tud tenni ehhez a kérdéshez, az éppen az, hogy a keresztény hit, az Istennel való kapcsolat a teremtett világ tiszteletben tartására ösztönöz, és arra, hogy felismerjük: az ajándékba kapott teremtményeket nem birtokolhatjuk, nem uralkodhatunk felettük. A ferences lelkület lényege is éppen ez. Nagyon fontos tudatosítanunk: felelősséggel tartozunk azért, hogy ne pusztítsuk a ránk bízott világot. Nem mindegy, hogyan bánunk a teremtett világgal, és hogy igazságosak vagyunk-e az emberekkel.
