Virrasszatok!

Fotó: Merényi Zita

Az irreális idősíkokból visszatérni a valóságba, és megtalálni a jelent mint erőforrást. Erről akar beszélni, bár nem a téma szakértője – kezdi elmélkedését Béri Renátó. – Avilai Teréz, Keresztes Szent János és Lisieux-i Kis Szent Teréz írásaiból igyekezett megérteni az erre vonatkozó tanításokat – mondja.
Kis Szent Teréz Énekem a mai naphoz című verse a jelen pillanat éneke, a most dicsőítése. Az első versszaka így hangzik: „Az életem csak egy pillanat, egy múló óra csupán. Az életem egyetlen nap, mely elillan, elszáll. Ó, Istenem, te tudod: ahhoz, hogy szerethesselek téged, nincs másom, csak ez a mai nap. Szeretlek téged, Jézus, utánad vágyakozik lelkem; csak egyetlen napra még maradj támaszom!” Azt kéri Jézustól, hogy ma tudjon hűséges lenni hozzá. Ez reális, megvalósítható. Amikor azt mondjuk Istennek: „örökké szeretni foglak, soha többé nem követek el bűnt”, irreális elvárásokat fogalmazunk meg magunkkal szemben, és az elménk ettől „kiakad”. Sokkal inkább megélhető, és kevésbé félelmetes, ha azt mondjuk neki: „csak a mai napon hadd szeresselek téged”.
Talán éppen ez a szentek erejének titkos erőforrása: hogy sikerült egyre jobban a mostban élniük, és nem rágódni a múlton, nem aggódni a jövő miatt. Felébredés a mostra, visszatérés a jelen pillanatba: Isten jelenlétének megtapasztalásához mintha nem kellene sok, csak annyi, hogy ez megtörténjen. És ezt bárhol, bármikor meg tudjuk tenni. Isten jelenléte „itt és most van”, ezért csak az szükséges a megtapasztalásához, hogy egyre többször ráébredjek a mostra, éber legyek a jelenben.
Ez azonban nem a természetes állapotunk. Legtöbbször nem itt vagyunk, és nem most. A természetes hajlamunk az, hogy ne legyünk jelen, hogy alvajáró életet éljünk. Ez bűnbeesettségünk, törékenységünk legnyilvánvalóbb jele és rengeteg bűnünk gyökere.
A szeretet forrása bennünk van, nem a másik emberben. Vágyhatom a másik emberre, de ne keressem benne azt, amit magamban kell megtalálnom. Két olyan embernek, akik nem egymásban keresik a legmélyebb alapszükségletük beteljesedését, és így kötnek házasságot vagy barátságot, minden arannyá válik a kezükben, amihez hozzáérnek. Amikor nem vagyunk jelen a mostban, és a szeretetforrásunkat máshol és másban keressük, akkor és ott kezdődik minden, ami a bűneinkkel, a függőségeinkkel és a kompenzációinkkal kapcsolatos. Csalódásaink alapja az, hogy nem tudunk jelen lenni a forrásunknál. Minden megvan itt belül, csak nem találjuk. Ez nem ezoterikus ízű, hanem a legmélyebben evangéliumi állítás, mert Jézus mondja azt nekünk, hogy „Virrasszatok!”. Mit tesz, aki virraszt? Éppen elaludna, de ellentart ennek, és ébren marad. Természetes hajlamunk, hogy ne legyünk jelen, a spirituális elalvásnak kell ellen­tar­tanunk.
Az egyik idősík, amelyben leginkább lenni szoktunk, a múlt – ami már nincs, mégis benne ragadhatunk. Létezik a múlthoz való viszonynak egészségtelen és egészséges változata. Rágódhatom, tépelődhetem a múlton, leragadhatok egy bizonyos pontjánál, és visszavágyhatom oda, idealizálhatom: ez gátja a jelen boldogságomnak. Nem kell azonban a múltat elfelejteni, hanem az a jó, ha tanulni akarok belőle, fel akarom dolgozni, békét akarok kötni vele.
A jövőtől való félelem is gondot jelenthet. Isten a jelenben adja a kegyelmét, előre nem. Az, hogy számolunk a jövővel, természetes, de csak a jelenben tudunk rá felkészülni. Az sem jó, ha a jövőbe helyezzük vagy bizonyos jövőbeli feltételekhez kötjük a boldogságunkat. Most kell döntenem mellette.
Az alternatív, fantáziánk által teremtett jelenből is vissza kell térnünk a szürke, kihívásokkal teli valóságba. Gondold át, hogy a jelen helyett hol tartózkodsz most. Gyere vissza, ébredj fel, tölts egyre több időt az itt és mostban.
Renátó atya a prédikációban az evangélium, a koldus Lázár és a szívtelen gazdag története alapján így folytatta elmélkedését: a gazdag embert nevezhetjük a túl későn ébredt embernek. Itt a földön soha nincs túl késő az ébredéshez, a gazdag ember azonban már csak odaát ébred rá, hogy komolyabban kellett volna vennie az életet. E felismerés fényében alkudozni kezd Ábrahámmal, hogy figyelmeztesse a testvéreit, nehogy velük is megtörténjen ez a tragédia. Hogy nekik legyen idejük, lehetőségük elkezdeni igazán élni, szeretetben kapcsolódni másokhoz.
Mi is találkozhatunk későn ébredt emberekkel. Vallomásaik az élet komolyságára ébresztenek rá bennünket. Egyet­len másodpercet se várjunk. Mennyi időt vesztegettünk el máris! Sok, gyermekkora óta vallásgyakorló, hívő ember is így érzi, és így panaszkodik: „Nem éltem igazán.” Erkölcsösen éltek, de nem a jelenben. És így elment mellettük az élet. Nem tudtak hozzáférni a jelen erőforrásához. Vagy a múltban voltak, vagy a jövőben, a most, a jelen pillanat öröme, boldogsága, kincse, gyümölcse kimaradt. Ezek mögött a jelen pillanat szentsége húzódik meg. Erre kellene felfigyelnünk.
Avilai Szent Teréz negyvenévesen, húsz év szerzetesség után „ébredt fel”. Addig nem volt jelen Isten jelenlété­ben. Soha nem késő felébredni, Teréz mégis élete végéig siratta, hogy korábban annyit „kódorgott”.
Lisieux-i Kis Szent Teréz viszont „korai ébredő” volt. Példája arra tanít, hogy keressük a most örömét és hatalmát, ne múlt és jövő hullámzásában sodródjunk. Kezdjünk el élni.
Ez nem jelenti azt, hogy egyszerre minden gondunk megoldódik, de a körülményeinktől függetlenül megtehetjük, hogy a jelen pillanat öröme és békéje mellett döntünk. Ahogyan a sláger mondja: „Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni majd az unokáknak, mikor körbeállnak.”