Az Eucharisztia őrzése a templomokban ősi szokás. A korai középkor vége felé jelennek meg az első utalások arra, hogy galamb formájú díszes tárolóban őrizték a megszentelt kenyeret, és lámpást is gyújtottak az őrzés helyénél, gyakran még a templomhoz kapcsolódó sekrestyében. Később a szentély falfülkéiben, majd különálló tornyokban helyezték el az Oltáriszentséget. Mígnem az ellenreformáció folyományaként kialakultak a legtöbb helyen ma is látható tabernákulumos főoltárok, amelyek a liturgikus tér középpontjába az eucharisztikus jelenlét tiszteletét helyezték, hogy a protestáns tanítással szemben hangsúlyozzák Jézus Krisztusnak a kenyér színe alatti valóságos jelenlétét.
A Római misekönyv általános rendelkezései a következőképpen írja le az Eucharisztia őrzésének helyét: A jelszerűségnek jobban megfelel, hogy azon az oltáron, amelyiken a szentmisét bemutatják, ne legyen tabernákulum az Oltáriszentség őrzésére. A tabernákulumot a püspök ítélete alapján az alábbiak szerint ajánlatos elhelyezni: vagy a presbitériumban, a misézőoltáron kívül, megfelelő formában és helyen; nem kizárva a régi oltárt, amelyiknél már nem miséznek; vagy egy kápolnában, amely alkalmas a szentségimádásra és a magánáhítatra, szorosan kapcsolódik a templomhoz; a hívek számára könnyen észrevehető legyen. Ősi hagyomány szerint a tabernákulum mellett állandóan égjen mécs, amelyet olaj vagy viasz táplál. Ez jelzi Krisztus jelenlétét, akit itt tisztelünk.
Élesen elválik tehát az Eucharisztia ünneplésének és őrzésének helye. A piciny láng Jézus jelenlétének és virrasztó imádságunknak is a jelképe. Magára vonja a templomba lépő figyelmét, és arra irányítja, aki jelenlétével betölti ezt a helyet. Nem véletlen, hogy elvileg nem pótolhatja egy piros elektromos lámpa. Nem puszta előírás ez, hanem a dolog szimbolikus természetéhez tartozik: az olaj- vagy viaszmécses gondozást és figyelmet igényel, ahogyan Isten felé fordulásunkat és virrasztó figyelmünket is táplálni kell ahhoz, hogy ne fogyjon el. Lángja eleven, élő, sérülékeny, de otthonosságot és vidám összeszedettséget teremt, amire, bármennyire is jól utánozza a lángot, egy villanykörte nem képes.
A salzburgi Nonnberg bencés monostorából Ancilla nővér mesélte, hogy náluk a húsvéti gyertya lángjáról meggyújtott örökmécsest a sekrestyés nővér úgy gondozza, hogy egész évben igyekszik megőrizni ezt a húsvéti lángot, nem hagyja kialudni. Szépen példázza ez számomra, hogy a tabernákulumban azt az Eucharisztiát őrizzük, amelynek ünneplésében a húsvét – Jézus életadó halála és feltámadása – elevenedik meg, történik meg, lesz jelenvalóvá minden egyes alkalommal. Ez a húsvéti láng, Jézus húsvéti jelenléte kitüntetett módon az Eucharisztiában csendes, de állhatatos fényével új életet ad nekünk, táplálja életünket és imánkat.
