„Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból” – buzdítja hallgatóit Jézus. Talán első hallásra meg is ütközünk a mai evangélium első részén. Ez komoly? A Mester példaként állít elénk egy hanyag embert, aki ráadásul hűtlenül kezeli urának javait, sőt még anyagilag megrövidített urának dicséretében is részesül? Tényleg szerezzünk ilyen barátokat? Legyünk jóban a hamis értékek bűnös kezelőivel? Egyezzünk ki a gonosz világával?
Nyilvánvaló, hogy Isten Fia, aki megváltásunkért jött közénk, aki egyedül képes arra, hogy megszabadítson bennünket a bűntől, aki a kereszten a Sátán és műve hatásos eltiprójának bizonyult, nem tanít bűnre. Sokkal inkább arra, hogy lehetőség szerint éljünk mindenkivel jó kapcsolatban, párbeszédre kész nyitottságban. Ne zárkózzunk el ál-alázattal a bűnben élő, a világ javaival nyerészkedő, de szívük mélyén kimondva-kimondatlanul Istenre szomjazó testvérektől, hamis védőburkot szőve magunk köré, melyen belül csak mi, Krisztus-követők létezünk, kívül pedig „a rongy világ”, mellyel vélt életszentségünk megőrzése érdekében jobb, ha szóba sem állunk.
Jézus a vámosokhoz és a bűnösökhöz is jött. A betegekhez, vagyis a bűn áldozataihoz, a gonosz által megsebzett, mégis istenképű teremtményekhez: az emberekhez, akik közül egy lett maga is. Az ő megbízásából adjuk tovább az örömhírt egy sebzett világ fiainak – magunk is sebzett lényekként. Egy orvos nem csodálkozhat azon, hogy beteg, nemegyszer fertőző, tehát rá nézve is bizonyos veszélyt jelentő emberek keresik fel, hiszen a gyógyításukra esküdött. Aki Jézus gyógyító igéjét viszi a világba, ne lepődjön meg, hogy a sebek mellett a bűn ragályos, veszélyes valóságával is farkasszemet fog nézni. Teréz anya sem a bűnök és betegségek hatósugarától biztonságos távolságban üldögélve és részvétteli érzelmekkel imádkozva okította az embereket, hogyan éljenek szépen, hogyan gyógyuljanak, és miként ismerjék fel bajaikban Istent. Közéjük ment, vállalva az emberi világ szennyét, bűnösségének veszélyeit. Érhet és érni is fog kísértés, ha vásott, bűnös szokásokban élő, sötét lelkű emberek – rokonok, szomszédok, munkatársak – között próbálunk keresztényként helytállni. Annak azonban, hogy egyáltalán hallhassanak Istenről, csak akkor van esélye, ha nem zárkózunk el tőlük, ha két lábbal a földön járva, de szívünkben Krisztussal élve próbálunk belehelyezkedni örömeikbe, bajaikba, reményeikbe, várakozásaikba. Mert ezek még a legbűnösebb emberekben is élnek! A hiteles keresztény nem az, aki steril marad a szennyes világtól, hanem az, aki a Lélek erejével felvértezve és saját gyengeségeit Istenre bízva emberi, barátságos hangon szól mindenkihez, legyen az köztünk élő szent vagy hétpróbás gazfickó. Mert a szeretet még az istentelen, hitetlen embert is megérinti. Így képviseljük Isten országának igazi értékeit, melyeket majd megkapunk odaát a hűség jutalmaként, esélyt adva a hamis mammonból való cimboráknak is arra, hogy egykor ők is részesülhessenek ezekből az atyai házban.
