Fotó: Lambert Attila
Háromnegyed 9 sincs még, amikor a kegyhelyre érünk. A kocsiból kémlelve minden szokatlanul csendesnek tűnik. A reggeliidő a vége felé jár; a parkolóból már látszik, hogy az étkező színültig tele: ekkor meglep a tömeg nagysága és a zarándokok frissessége. Hiszen sokak mögött ötnapi gyalogút áll – a többség Esztergomból érkezhetett tegnap délután.
A templom azonban még majdnem üres, a csend szinte megüt. Egy pillanatra elbizonytalanodunk, hogy jókor vagyunk-e jó helyen. Amikor körülbelül tíz perc múlva a kegyhelyigazgató két fiatalemberrel együtt az oltár elé lép, még úgy tűnik, az alkalom egészen intim, baráti találkozáshoz hasonló lesz. Ez bizonyos értelemben be is igazolódik, egyet kivéve: miközben az előadókat figyelem, észrevétlenül megtelik a templom (jól meg is lepődöm, amikor fél óra múlva hátratekintek), és amikor a kérdésekhez érünk, az érdeklődés intenzitása is nyilvánvalóvá válik.
Orosz Lóránt kegyhelyigazgató Mihályként és Tamásként mutatja be a két – cseh és olasz – fiatalembert, akik Pozsony mellől, az ottani Cenacolo közösségből érkeztek. „Néhány éve léptem be a közösségbe – kezdi Mihály –; azért, mert boldogtalan voltam. Tizenöt éves koromban a szerencsejátékok rabja lettem, és ez tizenhárom éven át elkísért. A szüleimtől azt tanultam, hogy a család és az anyagiak a legfontosabbak. Megnősültem, gyermekeim lettek, de aztán mindent elvesztettem, mert csak a saját élvezetemet kerestem. Huszonnyolc évesen nagyjából aközött választhattam, hogy vagy az utcára kerülök, vagy a közösség tagja leszek. A családtagjaim bizalmát eljátszottam, és az önmagamban való bizalmam is egészen megrendült, ezért öngyilkosságot is megkíséreltem.
Sem a szüleim, sem én nem voltunk vallásosak, ezért először nemet mondtam a gondolatra, hogy egy egyházi közösséghez csatlakozzam. Végül édesanyám tanácsára mégis próbát tettem. És ma ennek köszönhetem, hogy élek. A Cenacolóban találtam először igazi barátokra, akik érdek nélkül figyelnek rám. És általuk Jézusra, aki ma már a legfontosabb barátom.”
Tamás kábítószerfüggő volt, egy éve csatlakozott a közösséghez. Azt hitte – mondja –, hogy a drog a probléma, pedig az már következmény volt, sok egyéb gond következménye. Valódi értékek nélkül élte az életét, felületesen; csak a pénz és „az édes élet” érdekelte; ürességét, az értékek hiányát akarta a droggal kezelni, véli ma. Emiatt végül mindent elveszített: a munkáját, a barátait, az egészségét. A Cenacolo hatására viszont most már minden reggel úgy ébred, hogy értelmét látja az életének, és fölfedezte annak az örömét, hogy másokért tehet.
A hallgatóság tele van kérdésekkel. Az első az, hogy ha valaki segítséget keres, hol találhat a közösségre. Magyarok számára ez nem egyszerű, mert a Cenacolóban kevesen beszélnek magyarul. A bécsi Hauptbahnhof (Főpályaudvar) Raum der Stille (Csendszoba) nevű kápolnájában minden szombat délelőtt 9-től 12-ig fogadják az érdeklődőket, de olaszul, németül vagy angolul tudniuk kell, vagy vigyenek magukkal kísérőt, aki beszéli valamelyik nyelvet. A közösség hivatalos honlapja: http://www. comunitacenacolo.it.
Orosz Lóránt kérdésünkre elmondta, „a távoli jövőben van esély, hogy Szentkúton a Cenacolo közösség megtelepedjen, de ennek megvalósulásához sok időre, sok imádságra és böjtre van szükség”.
Egy újabb kérdező Mihály és felesége, illetve gyermekei mai kapcsolatáról érdeklődik. Ő pedig elmondja: megbízhatatlanságával, hazugságaival – amelyek a játékszenvedélyéből következtek – tönkretette a családja életét; kihasználta őket, rengeteg sebet okozott nekik, haza pedig szinte csak aludni járt. A felesége sokáig megbízott benne, de végül azt mondta: elég. Házasságukat – amely polgári volt – azóta felbontották, de a viszonyuk jó, a férfi rendszeresen láthatja a gyermekeit. A közösségben pedig most igyekszik megtanulni, hogyan éljen, ha majd visszatér a megszokott világba.
Megint kérdeznek, a közösség mindennapjairól. A napirend fontos pontja az esti beszélgetés – tudjuk meg –, amelyben mindenki visszatekint a napra: elmondja, hogy van, hol tart; és a többiek is elmondják, milyennek látják őt. A páros beszélgetések is a közösségi élet részei napról napra, hogy mindenki megtapasztalja: a többiek a javát akarják.
*
Megragad bennem Lóránt testvér egy templomi mondata, amelyet egy lourdes-i atyától idézett. Eszerint a lourdes-i tanúságtételek a kegyhely legfontosabb üzeneteit hordozzák. – Mik ezek az üzenetek? – kérdezem már odakint. – A tanúságtételek radikális hittapasztalatokat közvetítenek – válaszolja. – Olyan helyzetekből, amikor élükre álltak a dolgok: élet vagy halál volt a tét. A tanúságtevők számára a hit az életet jelentette. Alapvető döntést hoztak, mint amikor Mária így válaszolt az angyalnak: „Legyen nekem a te igéd szerint.”
*
A 11-kor kezdődő ünnepi szentmisét a júniusban szentelt Bucskó Nándor ferences szerzetes mutatja be. Római élményével kezdi a prédikációját. A Pantheon nevű, kör alakú templomról mesél, amely már a kereszténység előtti korban is létezett, és „minden isten templomának” nevezték. A mai Európa egy nagy Pantheon: egyrészt mert bármilyen vallást nehézség nélkül gyakorolhatunk, másrészt mert a különböző pszichológiai iskolák, a kínálkozó élmények és élvezetek sokak számára olyasfélék lettek, mint a vallások. Mit tud ennek a világnak kínálni a kereszténység? Pált, amikor az ismeretlen isten oltáránál a világ teremtőjéről és fenntartójáról beszélt Rómában, egyetértéssel hallgatták a bölcsek, ám amikor Fiára, a feltámadt Jézus Krisztusra tért át, kinevették és otthagyták. Hitünk központi igazsága éppen ő: egy élő személy, akivel kapcsolatba lehet kerülni.
Jézus mindig újra hív bennünket, és arra, hogy korábbi életünket hagyjuk magunk mögött. Adjunk hálát mindazért, amit kaptunk. Lehetünk elégedettek, de ne váljunk önelégültté. Isten követelő meghívása nyomán napról napra az életünket kellene odaadnunk, mint Jézus tette. Isten kőkemény lelki munkát vár el tőlünk. Élő kövekké kellene válnunk.
Hitünkre erődként, várként is tekinthetünk. Hogy ez milyen erős, az a fal szilárdságától és a védők lelkesedésétől egyaránt függ. A mi várunk prófétákra, apostolokra épült vár.
Tekintsünk Szent István erős reményére, aztán arra a harminc évre, arra a káoszra, amely uralkodását követte. Egyáltalán nem volt biztató a helyzet, Magyarország mégis a legősibb ma is létező államok egyike Európában. Ez a példa arra biztat, hogy Urunkra bízzuk az életünket.
*
Ebéd után arról kérdezem az újmisést, hogyan tekint a hivatások mai helyzetére, és azon belül a saját hivatására. Azt mondja, sajnos az utóbbi években visszaesett a szerzetesi és papi hivatások száma. Ha tőle kérne tanácsot egy fiatal, istenkapcsolatának, imaéletének rendszerességére, mélységére, szentségi életére, bibliaolvasásának gyakoriságára kérdezne rá, illetve ezekre buzdítaná. De mindezeken túl legfőképpen arra, hogy tudjon gyakran csendben lenni, mert Isten élete ott zajlik, meghívását ott lehet meghallani.
Nándor 2016-ban tette le az örökfogadalmát, egy hosszú lelkigyakorlat után, amelynek során rájött, hogy a kétféle – papi és szerzetesi – hivatás valójában egy, és amiben leginkább egy, az az átadottság, az igen, amellyel mindenféle isteni meghívásra válaszol az ember.
A papszentelés megrendítő élményt jelentett számára. Némi bizonytalanság előtte és utána is volt benne, abból adódóan, hogy milyen téren kell majd helytállnia. Azt hitte, hogy plébániai szolgálat lesz a feladata, de ősztől gimnáziumi munkáját folytatja. Néhány hetes papi szolgálatának legnagyobb élménye, hogy Isten általa új életet adhat másoknak.
