Ez az utca tavasszal hangos a madárdaltól, most csend volt. Az egyik kerítésen fekete rigó ült, egy kormos tollú hím, de néma volt, még csak nem is riasztott, amikor nem messze tőle macska szaladt át az utca egyik oldaláról a másikra. A szanatórium fenyőfáin évekkel ezelőtt korán érkezett keresztcsőrűeket láttam. Ha erre járok, ez mindig eszembe jut, de a tobozokat bontogató madarak ezúttal is elmaradtak. A kerítés sarkától már az erdőn át vezet az út, és bal kéz felé nyomban feltűnt, hogy a tölgyek között álló, már régóta haldokló, száradó fekete fenyők közül sokan hiányoznak. A vadasparki előparkoló szélén aztán már láttam a darabokra vágott, egymásra rakott törzseket.
Sok évvel ezelőtt a parkoló jobb oldalán öreg állományú tölgyes állt, ahol egyebek mellett kék galambok költöttek, de az erdőt kivágták, és a helyén felnövekedett sűrűségből most egy barátka csettegését hallottam. A szegélyen rengeteg lágy szárú, embermagasságúra nőtt csalán, fekete üröm és margitvirág között az ég felé nyújtózott egy-egy magányos napraforgó. Az aranyvessző most kezd virágozni, a bodza bogyói még zöldek, az egyik bokrot teljesen befutotta a bércse iszalag.
Bementem arra a kis tisztásra, ahol egy szintén száradó, vaskos törzsű fekete fenyő áll, ágai mára már kopaszon merednek az ég felé. A fűben százával ugráltak a sáskák, volt köztük egy jóval nagyobb kékszárnyú sáska is. Bármikor járok itt nyáron, majd mindig látok lódarazsat. Most is repült egy alacsonyan a fű felett, vadászott, zsákmányt keresett. Egy alkalommal kíváncsian felém szállt, mély hangú döngéssel keringett a fejem körül, de mert mozdulatlanul álltam, szépen továbbrepült.
Innét újra az erdőn át visz az út, s itt találtam egy szerencsétlen széttaposott lábatlan gyíkot. Néha teherautók járnak erre, azok gázolhatták halálra. Teljesen szét volt lapítva, sima testén, az aranylóan barna pikkelyeken néhány kék petty látszott. A kuszmának is nevezett állatnak valóban nincsenek lábai. Legfeljebb 50 centiméterre nő meg, éjszakai életmódú. Talán sütkérezni feküdt az útra a lombok között átszűrődő reggeli napfényben. Felemeltem, és az út mentén az avarba fektettem, lehet, hogy éppen oda, ahonnan előmászott napozni.
A Petneházy-rét felett kakukkot kergetett egy sárgarigó. Hosszasan üldözte, aztán visszafordult az erdőbe. A rét szélén galagonyával és vadrózsával benőtt domboldal van, ahol évente karvalyposzáta költ. A fiókák már kirepültek, de hiába figyeltem, egyet sem sikerült megpillantanom. Kérdés, hogy egyáltalán itt vannak-e még. A szintén itt fészkelő tövisszúró gébicsekből viszont láttam egyet. Fiatal, idei madár volt, az egyik bokor csúcsán ült, és a farkát billegette.
A lovarda épületei körül néhány füsti fecske repült. Valamikor talán fel sem figyeltem volna rájuk, most viszont nagyon örültem, hiszen ma már élményt jelent, ha fecskét láthatok valahol, annyira megfogyatkozott a számuk. A karámon belül két szarka sétált, az erdő felett egerészölyv keringett. Lepkék repültek; a fehérlepkék mellett néhány szép nagy gyöngyházlepkét is láttam.
Visszafelé az erdőben végre madárhang szólt: szajkó kiáltott recsegő hangján, később széncinege cserregését hallottam. Megnéztem szegény lábatlan gyíkot. Fekete volt, teljesen elborították az apró hangyák. A természet, a teremtett világ nagyszerűsége, hogy ami az egyiknek pusztulás, az a másiknak táplálékot, életet jelent.
