Fotó: Vatican News
Péter és Pál apostol tanúkként állnak előttünk. Fáradhatatlanul prédikáltak, missziós munkát végeztek, állandóan úton voltak, Jézus szülőföldjétől egészen Rómáig. Itt mindvégig tanúságot tettek Jézusról, és vértanúkként életüket áldozták. Ha tanúságtételük gyökereit keressük, úgy ismerjük fel őket, mint az élet tanúit, a megbocsátás tanúit és Jézus tanúit.
Az élet tanúi. Pedig életük nem volt tiszta és egyenes vonalú. Mindkettő nagyon vallásos volt: Péter az első órától tanítvány (vö. Jn 1,41), Pál „elfogult rajongója az atyák hagyományainak” (Gal 1,14). De hatalmas hibákat követtek el: Péter meg is tagadta az Urat, Pál üldözte Isten Egyházát. Jézus kérdése mindkettőt letaglózta: „Simon, János fia, szeretsz-e engem?” (Jn 21,15) „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” (ApCsel 9,4) Pétert elszomorította Jézus kérdése, Pált elvakította Jézus szava. Jézus nevükön szólította őket, és megváltoztatta életüket. Mindezen kalandok után bízott bennük, két bűnbánó bűnösben. Feltehetjük a kérdést: az Úr miért nem két hibátlan, erkölcsi bizonyítvánnyal rendelkező, feddhetetlen életű tanút adott nekünk? Miért Pétert, amikor ott volt János? Miért Pált, és nem Barnabást?
Mély tanítás rejtőzik ebben: a keresztény élet kiindulópontja nem az, hogy ki méltó. Azokkal, akik kiválónak hitték magukat, az Úr nem sokat tudott tenni. Ha jobbnak tartjuk magunkat másoknál, az már a vég kezdete. Az Úr nem azzal művel csodákat, aki igaznak hiszi magát, hanem azzal, aki tudja, hogy rászorul. Őt nem nyűgözi le kiválóságunk, nem amiatt szeret bennünket.
Ő úgy szeret, amilyenek vagyunk, és olyanokat keres, akik nem önelégültek, hanem készek megnyitni szívüket előtte. Péter és Pál ilyenek voltak, áttetszőek Isten előtt. Péter azonnal megmondta Jézusnak: „bűnös vagyok” (Lk 5,8). Pál azt írja, hogy ő „a legkisebb az apostolok között, és nem méltó az apostol névre” (1Kor 15,9). Életük végéig ilyen alázatosak maradtak: Pétert fejjel lefelé feszítették keresztre, mert nem tartotta magát méltónak arra, hogy Urát utánozza; Pál mindig szerette a nevét, amely „kicsit” jelent, és elfelejtette a születéskor kapott nevét, a Sault, ahogyan népe első királyát hívták. Megértették, hogy az életszentség nem a naggyá, hanem az alacsonnyá váláson áll: nem felfelé lépkedés a ranglistán, hanem szegénységünk mindennapi rábízása az Úrra, aki nagy dolgokat művel az alázatosakkal. Mi volt a titka annak, hogy gyengeségeikben is előre tudtak haladni? Az Úr bocsánata.
Nézzük hát most őket úgy, mint a megbocsátás tanúit. Eleséseikben felfedezték az Úr irgalmának hatalmát, mely újjászületéssel ajándékozta meg őket. Az Úr bocsánatában nem szűnő békére és visszatarthatatlan örömre találtak. Bűntudattal is élhettek volna amiatt, amit műveltek: hányszor gondolhatott Péter a tagadására?! Mekkora lelkiismeret-furdalása lehetett Pálnak, amiért sok ártatlannak ártott?! Emberileg megbuktak. De találkoztak egy, a bukásaiknál nagyobb szeretettel, egy olyan erős megbocsátással, mely bűntudatukat is képes begyógyítani. Csak akkor születünk újjá valójában, amikor megtapasztaljuk Isten bocsánatát. Onnan, a megbocsátásból indulunk el újra, ott találunk rá újra önmagunkra: bűneink megvallásában.
Az élet tanúi, a megbocsátás tanúi, Péter és Pál főleg Jézus tanúi. Jézus a mai evangéliumban megkérdezi: „Kinek mondják az emberek az Emberfiát?” A válaszok múltbeli nagy személyiségeket említenek: „Keresztelő János, Illés, Jeremiás vagy valamelyik próféta.” Ezek rendkívüli emberek, de mind halottak. Péter viszont így válaszol: „Te vagy a Krisztus” (vö. Mt 16,13.14.16). Krisztus, vagyis a Messiás. Ez a szó azonban nem a múltra, hanem a jövőre utal: a Messiás az, akit várnak, az újdonság, az, aki Isten kenetét hordozza a világban. Jézus nem a múlt, hanem a jelen és a jövő. Nem egy távoli személy, akire vissza kell emlékezni, hanem az, akit Péter tegez: Te vagy a Krisztus. A tanú számára Jézus nem annyira a történelem alakja, hanem az élet személye: ő az új, nem a már korábban is látott; a jövő újdonsága, nem a múlt emléke. Tehát nem az a tanú, aki ismeri Jézus történetét, hanem aki szeretetkapcsolatban áll Jézussal. Mert a tanú végeredményben egyedül azt hirdeti, hogy Jézus él, és ő az élet titka.
Látjuk ugyanis Pétert, aki, miután azt mondta, Te vagy a Krisztus, hozzáteszi: „az élő Isten Fia” (Mt 16,16). A tanúságtétel az élő Jézussal való találkozásból születik. Pál életének középpontjában is azt a szót találjuk, amely Péter szívéből felfakad: Krisztus. Pál ezt a nevet ismételgeti, mintegy négyszázszor használja leveleiben! Számára Krisztus nem csak minta, példakép, vonatkozási pont: ő az élet. Azt írja: „Számomra az élet Krisztus” (Fil 1,21). Jézus a jelene és a jövője, olyannyira, hogy a múltját szemétnek tartja Krisztus mindent felülmúló ismeretéhez képest (vö. Fil 3,7–8).
Testvéreim, látva ezeket a tanúkat, tegyük fel magunknak a kérdést: „Én találkozom-e mindennap Jézussal?” Vagy csak kíváncsiak vagyunk Jézusra, érdekelnek egyházi dolgok és vallási hírek? Megnézünk ilyen weboldalakat, újságokat, és szakrális dolgokról beszélünk? Csakhogy így leragadunk annál, hogy mit mondanak az emberek, a közvélemény-kutatásoknál, a múltnál, a statisztikáknál. Jézust ez nem nagyon érdekli. Ő nem lelkiségkutató riportereket akar, még kevésbé címlapkeresztényeket vagy statisztikaduzzasztó hívőket. Ő tanúkat szeretne, akik mindennap azzal fordulnak hozzá: „Uram, te vagy az életem.”
Az apostolok, miután találkoztak Jézussal, és megtapasztalták bocsánatát, új életről tettek tanúságot: nem kímélték többé, hanem odaadták önmagukat. Mértékük nem a félig-meddig volt, hanem felvállalták a Jézus-követők egyetlen lehetséges mértékét: a mértéktelen szeretetét. Életük „kiontott italáldozat” (vö. 2Tim 4,6). Kérjük a kegyelmet, hogy ne legyünk lagymatag, félig-meddig keresztények, akik hagyják kihűlni a szeretetet, hanem a Jézussal való mindennapi kapcsolatban és az ő megbocsátásának erejében találjunk rá újra gyökereinkre! Jézus, mint Pétertől, tőlünk is kérdezi: „Ki vagyok számodra?” „Szeretsz-e engem?” Engedjük, hogy e szavak szívünkbe hatoljanak, és felébresszék bennünk a vágyat, hogy ne elégedjünk meg a minimummal, hanem a maximumra törekedjünk, arra, hogy mi is Jézus élő tanúi legyünk!
Ma megáldjuk a palliumait azoknak az érsek-metropolitáknak, akik az utóbbi évben kaptak kinevezést. A pallium a bárányra utal, melyet a pásztornak vállára kell vennie: annak jele, hogy a pásztorok nem önmaguknak élnek, hanem a bárányokért; azt jelzi, hogy az élet birtoklásához el kell az életet veszíteni, szét kell osztogatni. Egy szép hagyományt követve ma osztozik örömünkben az ökumenikus patriarkátus egy küldöttsége, melyet szeretettel üdvözlök. Jelenlétetek, kedves testvérek, emlékeztet arra, hogy nem kímélhetjük magunkat a keresztények közötti teljes egység, a minden szinten megvalósuló közösség felé vezető úton sem. Mert Isten által kiengesztelve és egymásnak kölcsönösen megbocsátva együttes feladatunk az, hogy Jézus tanúi legyünk életünkkel.
Fordította: Tőzsér Endre SP
