Fotó: Csibi Szilvia
Bizony, már itt is évtizedben mérünk, bő évtizedben. Az egyszerűségével is formabontó, jelentős szakmai és közönségelismerést aratott, fesztiválteremtő Parsifal után, 2007-ben indult a nyári Budapesti Wagner-napok Hartmut Schörghofer nevével fémjelzett Ring-produkciója. Akkor A Rajna kincsével és A walkürrel, hogy aztán a következő nyáron – s azóta majd minden júniusban – négy egymást követő délutánon-estén szólaljon és elevenedjen meg A nibelung gyűrűje tetralógia a Müpa koncerttermében. Merthogy a félszcenírozott jelleg ellenére teljes színházi, valóban összművészeti élményt nyújtó – időközben már nemzetközileg jegyzett – előadás született. E teljességcél megközelítéséhez elegendőnek bizonyult egy átvilágítható, középen lépcsővel ellátott emelvény, rajta a zenedráma folyamát végigkísérő, vizuális kommentárként szolgáló videók, animációk és fényeffektek megjelenítését szolgáló speciális üvegfal, amely ha kell, átlátszó-áttetsző, de nyíló-záródó lamelláival a cselekmény bizonyos pontjain téralakító elemmé is válik.
Az énekes szólisták (és Az istenek alkonya nagy létszámú karai) mellett „statisztáló” táncosok illusztratív vagy épp áthallásos mozgásszínházi akciókat visznek a pódiumra, például Loge, a tűz(fél)isten látványi vezérmotívumként befűzött gyakori megjelenéseivel; de ők a hüllőként csúszó-mászó nibelungok, Wotan hollói, Hunding éber-vad kutyái, a lovagló walkürök…
A felhasznált kellékek jelzésszerűek: e romantikus-filozofikus fantasyben fontos szerepet játszó néhány tárgy, tárgyiasult szimbólum, óriásbáb és bábu, illetve pár mai konferenciaszék egészíti ki a „díszletet”. Wagner persze ezek nélkül is hatna, hiszen a zenéje mindent láttat és érzékeltet. E koncerttermi operafesztivál azonban tényleg újat és érvényeset hozott az európai zenei kínálatba.
A siker legfőbb záloga a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara élén a programot kezdeményező, összeállító és levezénylő Fischer Ádám karmester, aki alkalomról alkalomra vezető Wagner-énekesekből és a legjobb hazai erőkből verbuválja elsőrangú csapatát. Gyakran ugyanazok lépnek fel itt, akik néhány héttel később, júliustól Németországban, a Wagner alapította Festspielhaus színpadán. Nem véletlen, hogy a zenei szakíróktól és a külföldi vendégektől hamar megkapta a programsorozat a „Duna-parti Bayreuth” elismerő jelzőt. És valóban: ma már egy kéz (ha nagyon engedékenyek vagyunk, akkor kettő) elegendő, hogy összeszámoljuk, kik azok, akik még nem jutottak el Budapestre a jelenlegi wagneri élvonalból. Ha csak a Ringet nézzük, a korábbi énekesgeneráció jó néhány emblematikus alakja – többek között Alan Titus, Hartmut Welker, Hanna Schwarz, Waltraud Meier, Matti Salminen, Kurt Rydl, Eric Halfvarson, Jan-Hendrik Rootering, Stig Andersen, John Treleaven, Linda Watson – megfordult a Müpában. Különösen Wotan, Siegmund, Sieglinde, Siegfried, Brünnhilde és Hagen szerepében váltogatják egymást sűrűbben az aktuális trónutódlók. És jöttek az újak: a lengyel Tomasz Konieczny világraszóló Wagner-karrierje lényegében innen indult, és szinte hihetetlen, hogy már tíz év telt el azóta is, hogy a másik gyakori visszatérő művész, a dán Johan Reuter először énekelte Wotant a Müpában. Reuter a Wagner-napok közönsége előtt, a fülünk hallatára érett főistenné. Elég A walkür harmadik felvonására utalni, ahol már nem csak egy nemes hang és egy stílusérző, szmokingos művész, hanem a sértett, tomboló isten, a felbőszült apa, aki lassan csillapodva végül megrendülten búcsúzik az isteni létből büntetésként kizárt legkedvesebb lányától. Kérdő, kutató pillantásában a kiszolgáltatottság zavara. Olyan elesett, hogy már az utolsó ölelésre is alig tudja emelni a karját. A világ ura összetört, magányos, tétova, hirtelen megöregedett emberré fogy, aki már tudja, az alkony, a vég elkerülhetetlen.
Catherine Foster bayreuthi debütálása előtt, 2010-ben mutatkozott be először a Müpában Brünnhildeként. A Festspielhausban 2013 és 2017 között, öt nyáron énekelte a Ring főhősnőjét, és tavaly még visszatért A walkür előadásaira, amelyeket Plácido Domingo vezényelt Wagner városkájában. Az elmúlt intenzív időszak nyilván meghatározó volt a szerepfelfogását illetően. Mostani fellépése zenei szempontból megerősítette azt, ami már kilenc évvel ezelőtt is feltűnt: szopránja nem az a klasszikus – mezzóba hajló, speciális súlyozással nyíló, metálos – Wagner-heroina hang; világosabb színű, üdébb, fiatalosabb, ugyanakkor kellőképpen biztos, pontos és vivőerős. Az általa alakított hősnő karaktere hasonló érzeteket keltett. Hangilag azóta még érettebb, nagyvonalúbb lett, viszont Fostert most jobb hallgatni, mint nézni. Nehéz eldönteni, hogy magabiztosságot erőltető játéka, izgága, harsány indulatossága, túlmozgásossága, darabossága az amazon figura egyfajta felfogásából fakadt vagy inkább Foster belülről trendinek vélt – ambivalens brit – civil valójából. Evelyn Herlitzius és Iréne Theorin Brünnhildéje mindenképpen önazonosabb, komplexebb, de tény: Fosternek is ott a helye a szerep kimagasló, jelentős tolmácsolói között.
Az idei Ring két újonca A walkür – testvérszerelembe esett – Siegmundja és Sieglindéje: Stuart Skelton és Camilla Nylund. A kiváló Anja Kampe és Johan Botha által föltett magas mércén is túl, a fesztivál eddigi történetének tán legizgalmasabb első felvonását köszönhettük nekik. Meglepő, hogy a masszív ausztrál művész fönt fényesedő baritonális tenorjával milyen ritka szépen, átgondoltan és árnyalatgazdagon énekel Wagnert. Ebben, akárcsak a hitelesítő játék tekintetében elsőrangú partnere volt a pályafutása csúcsára érkezett, az érzékeny operai nőalakok specialistájaként számon tartott finn szoprán. Siegfried alakítója, a visszatérő
Stefan Vinke hamisítatlan Wagner-tenor. Hangja ugyan kissé forszírozott, fogott, de (egyelőre) megbízható és kellően teherbíró, ami e kegyetlenül nehéz zenei terepen igencsak fontos tényező.
Már számos alkalommal igazolódott, hogy Lauri Vasar milyen egyéni módon képes megformálni a rábízott szerepeket. Először fordult elő, hogy Az istenek alkonyában jóformán mindig unalmas, az eseményekkel csak sodródó Gunther egysíkú figurája sorsot és értelmet nyert. Ráadásul az észt basszbaritonnak ezt a démoni
Hagenként valódi tekintélyt sugárzó Albert Pesendorfer mellett sikerült elérnie. Kezdeti játékos, féltő, figyelmes kapcsolata húgával, Gutrunéval – akit a ragyogó tehetségű, igényességéről ismert Pasztircsák Polina tökéletesített – teljesen új. Amint gondos a lélekrajz is, ahogy a fényesebb jövőben bízó bűnrészesből, a „legszebb nőt”, Brünnhildét – a félrevezetett, varázsitaltól megzavart Sieg-
fried segítségével – megszerző kedélyes vőlegényből magába forduló, tompa, bús, riadt megalázottá válik.
Az idén jó néhány kamerával rögzített két Ring sorozat összevágásából talán végre hivatalos DVD is születhet. (A walkür 2016-os előadása önállóan a korán elhunyt Johan Botha emlékére jelent meg.) Az igazsághoz tartozik, hogy A nibelung gyűrűje idei frissítésének nem mindenki örült. Sokan az eredeti Schörghofer-rendezés hanyatlását, elerőtlenedését látták az – egyrészt kényszerűségből, másrészt a fejlődő technikától inspirálva – ez alkalomra újra fölvett, több esetben átdolgozott, finomított, szelídített, esztétikailag szebb, ha tetszik, konzervatívabb videoinstallációkban. A végeredmény, az utolsó este magáért beszélt: Az istenek alkonya után állva, egyöntetű ovációval ünnepelte a közreműködőket a lelkes vegyes – hazai és nagyszámú külföldi – publikum. Jövőre, ugyanitt…
