Miért nevezem ezt a könyvet röpítő erejűnek? Korántsem a körülrajongott művész közismert sikerei és slágerei miatt, amelyek felidézése, úgy vélem, ezúttal fölösleges. Ami ezt a könyvet kivételesen gyógyító erejűvé teszi, az nem Freda Jones háztartásbeli és Thomas John Woodward szénbányász fiának (aki nagyanyja szerény házikójának előszobájában látta meg a napvilágot a világ végén, Treforestben!) lovagi rangot termő karrierje. Hanem – legalábbis számomra, aki élete egy szakaszában éppen a memoáríró szűkebb hazájának, a nekünk, magyaroknak oly sokat jelentő Walesnek a kultúráját kutatta és tanította – elsősorban az, hogy ehhez az életpályához milyen sokat adtak hozzá ennek a környezetnek, ennek az egymás védelmére berendezkedett nagycsaládnak a hagyományai. Aki ismeri Richard Llewellyn Hová lettél, drága völgyünk? című walesi bányászcsaládregényét vagy a belőle készült filmet, az nem tudja megilletődés nélkül olvasni ezt az önéletrajzi a könyvet. Különösen azt a részletét, amely arról tudósít bennünket, hogy „a szénbányász lánya” – Loretta Lynn amerikai country-énekesnő – körülményeinél csak egy gondolatnyival jobb színvonalon élő Woodward család 1953-ban összefogott, s két évig tartó gondos házi ápolással (és a zenei érdeklődését megerősítő televízió vásárlásával, amely nagybátyja ajándéka volt) megmentették az akkor 13 éves kisfiút az életnek és későbbi hivatásának.
A kötet másik nyeresége a szerző – s egyben a főszereplő – kíméletlen őszintesége, sztárokra ritkán jellemző egészséges öniróniája. Többek között a művésznévválasztás esetében. Az egykor Woodward névre hallgató férfiú bevallja, hogy nem éppen a korai angol klasszikus nagyregény főhőse nyomán választotta a Tom Jones művésznevet; mert Fielding könyvét, ezt a világhírű pikareszket, ezt a fanyar angolszász fejlődési regényt bizony soha nem olvasta. Egyszerűen anyja családnevét (a leggyakoribb walesi vezetéknevet) hozta össze keresztneve családias változatával.
Ugyanilyen nyíltan számol be arról is, hogy 1966-ban, egy londoni klubban hogyan mentette meg Paul McCartney-t a rajongólányok tolakodásától, vagy éppen arról, miként kötött „gyermek-házasságot” Linda Woodwarddal 1957 márciusában, egy hónappal Mark fiuk születése előtt. E frigy mindmáig tart, annak ellenére, hogy ő akkor még mindössze tizenhét esztendős volt, választottja pedig tizenhat. Jones kendőzetlenül nyilatkozik olyan apróságokról is, mint a menedzserek által rákényszerített, gyakran számára is túlságosan csillogó és kihívó színpadi megjelenés, a szögekkel kivert öv vagy az örök ifjúság látszatát keltő hajfestés, amelyben saját hiúsága is jócskán benne volt. Mesél egy-egy kiadós, bár szerencsére inkább csak alkalmi ivászatról is. Nem kertel akkor sem, amikor – a könyv több pontján – barátjáról, Elvis Presley-ről beszél. Az önéletrajzot is egy, részben hozzá, részben a feleségéhez kötődő gondolatsorral zárja: „Eszembe jut a kérdés, amit Elvis Presley annak idején feltett nekem: mit szedek, hogy ne őrüljek meg? Csak most döbbenek rá, mit kellett volna válaszolnom. Azt kellett volna mondanom, hogy nagyon egyszerű az egész, ott van nekem Linda. Ő köt össze azzal az emberrel, aki valójában vagyok. Nem csupán Tom Jones, hanem ami még ennél is fontosabb, egy másik fickó, egy bizonyos Tom Woodward a Laura Streetről. De róla már meséltem.” Igen, ez a bizonyos Tom Woodward nagyon tud mesélni betegségről, szegénységről, pár fontot kitevő kezdő fellépti díjakról, zajos sikerről, kifáradásról, újrakezdésekről. Nem a popikon meséjét hallgatjuk, hanem egy örök walesi családapáét, aki többek között azért is lett világhírű énekes, mert a hazájában – kis túlzással – mindenki tud énekelni, így nem csoda, hogy a költészet és a dal nemzeti himnuszuk két kulcsszava. Tom Jones legmaradandóbb dala – sokunk számára – nem a csillogó és szenvedélyes Delilah, hanem a szülőföldjét felidéző Green, green grass of home! Köszönjük, Sir Tom, ezt a végigénekelt hatvan évet.
(Tom Jones: Önéletrajz. A csúcson innen és túl. Mészáros Márton és Németh Dorottya fordítása. Kossuth Kiadó, Budapest 2019)