Nézzünk egy-két hozzávalót: a leveshez 20 dkg gouda sajt, 20 dkg ömlesztett sajt, 250 gramm főzőtejszín… A töltött pulykamellhez 1,2 kg pulykamellfilé, 40 dkg krémsajt, 1-1 piros, sárga és zöldpaprika, 35 dkg paradicsom… A krémhez: 300 gramm tejszín… Nem is olvasom tovább, összefut számban a nyál. Aztán számolgatni kezdek: vajon mennyit kóstál egy ilyen elégedettséget keltő szerény ebéd? Egy idő után feladom. Vajon hányan vannak, akiknek nem futja erre? És másra sem? A harmincas évek közepén óriási feltűnést keltett Szabó Zoltán A tardi helyzet című szociográfiája. Módszere egészen egyszerű volt: például arról kérdezte a gyerekeket, mit reggeliznek, ebédelnek és vacsoráznak hétfőtől vasárnapig. A válaszokat leírta, és kitört a botrány. Mint ahogy hasonló botrányok kísérték a többi szociográfia megjelenését is Kovács Imréétől Darvas Józseféig és Féja Gézáéig. A nyomor iszonyú látleletei voltak, s megjelenésük után írójukat gyakran bíróság elé citálták a könyv „lázító tartalma” miatt. Mert a tények sokszor valóban lázítóak. Jellemző egyébként, hogy a szociográfiák nem elsősorban ezek miatt a tények miatt keltettek izgalmat, hanem azon vitáztak a hozzáértők, vajon irodalom-e az ilyesfajta tényfeltárás vagy sem. Mindenesetre hasonló kíváncsiságtól és segítő szándéktól vezérelve fiatalok sokasága indult el megismerni a kis magyar valóságot, s ebből a munkából a cserkészek is alaposan kivették részüket. Még egyszer megtanulmányoztam a recepteket, s felmerült bennem a kérdés: ismerjük-e a mai magyar valóságot? Ismerik-e azt az adózatlan jövedelmű politikusok? S ha ismerik, mit tesznek gyógyításáért? Vannak-e olyanok, akik hajlandók a társadalom mély rétegének iszonyú nehézségeivel szembesülni? Vajon átérzik-e felelősségüket mindazok, kiknek „jóvoltából” idáig jutottunk? Netán megelégszenek új adók kieszelésével és a meglévők buzgó emelgetésével. Meggondolják-e, milyen következményei lettek és lesznek az úgynevezett reformoknak? Sejtik-e, milyen a visszhangja annak, hogy a legkártékonyabbak busás végkielégítéssel váltanak át a vállalkozók közé, ahelyett, hogy elfogulatlan bíróság – van még ilyen? – mérlegelné, bűnösök-e, vagy sem az ország lezüllesztésében?
Kérdések válasz nélküli sora. Ezeket a kérdéseket, a kiút lehetőségét is mérlegelve a harmincas évek népi íróinak örökségét vállaló értelmiségieknek kellene föltenniük. De vannak ilyen értelmiségiek? Vagy minden energiájukat egymás ellni küzdelmeikre fordítják? Ha így van, millióknak marad az üres kenyér, amely A tardi helyzetben megszólaltatottak fő tápláléka volt, s egyre kevesebben lesznek, akik töltött pulykamellel köszöntik az ünnepet.
