Nem azért, mert ő a New York Times neves kulturális újságírója, hiszen kolumnisták jönnek, kolumnisták mennek az újságcsinálás tünékeny műfajában. Hanem elsősorban azért, a rengeteg interjú és a sok-sok összegyűjtött anyag elegáns elrendezése mellett, mert Itzkoff nem egy mindig győztes, mindig csillogó figurát, egy megtestesült Oscar-szobrocskát hoz elénk Chicago 1951-es szülöttének személyében; nem statikus szobrot gyúr, nem díszterembe illő, merev portrét pingál. Jóval többre és nehezebbre vállalkozik, amikor egy világhírű filmjei, mint a Holt költők társasága, a Jó reggelt, Vietnam! az Ébredések, A halászkirály legendája, a Mrs. Doubtfire, a Good Will Hunting (s még folyathatnám a sort) és fergeteges, zsiger-rengető stand-up komédiázásai ellenére is esendő manikint, emberkét hoz elénk. Akinek – bár születésétől fogva nagypolgári jómód vette körül – a pletykák szerint a Williams-rezidencián, ahol testvér nélküli, magányos gyermekéveit élte, harminc szoba volt! – már korán kijutott a sikerek mellett a fájdalmakból is. Önbizalomhiányból fakadó alkohol- és drogfüggőség, depresszió, s végső felvonásként egy szörnyű betegség, az Alzheimer-kórhoz hasonló tüneteket okozó diffúz Lewy-testes demencia várt rá… 2014 augusztusában, életének mindössze hatvanharmadik évében ezért, ennek tudatában akasztotta fel magát.
Előtte azonban évtizedekig nem csak szórakoztatta, de – hol a filmvásznon, hol a tv-képernyőn, hol élőben rendületlenül gyógyította embertársait, parádés orvos- és tanár- vagy éppen apaszerepekben. Olvasóink közül bizonyára sokan emlékeznek a Friderikusz show-nak arra a felejthetetlen adására, amelyben magyar gyerekeknek komédiázott, köztük – igazi Patch Adams-ként – egy tizenéves, kemoterápián éppen átesett, lelkesen tapsoló kislánynak!
Végül hadd idézzem fel az Itzkoff-könyv egy különösen emlékezetes részletét, amelyben a szerző Robin Williams gyermekeinek búcsúbeszédeiből közöl néhány bekezdést. Akkor huszonkét éves fia, Cody ezt mondta apja tekintetéről: „Mintha csak egy gyermek szemei lettek volna; tele szeretettel, kíváncsisággal és zavarodottsággal. E szemek egy olyan világot láttak, amely számtalan helyütt sötétségbe merült; és szomorúsággal, vágyódással töltötték meg a benne élő gyermeket. Olyan ember volt ő, aki segített bárkinek, akinek csak tudott. És pont. A teste mozgásba lendült, felpörgette magát, és mindent kiadott előttük, ők pedig nevettek, sírtak, és egymásra tekintettek. Ez a világot jelentette számukra – és számára is.” Zelda lánya pedig Antoine de Saint-Exupéry A kis hercegének alábbi szavaival köszönt el apjától, akiben ő az ártatlan kis űrutazó hasonmását látta, nagyon találó, igaz metaforaként: „Mert én ott lakom majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak!” (Rónay György fordítása)
A megemlékezések sorát a művész Zak nevű fia, Cody és Zelda féltestvére zárta: „Én most az emberről szeretnék beszélni. Erről a csodálatos, nagylelkű, zaklatott, fantasztikus, kedves emberről, akit végtelenül büszke vagyok, hogy az apámnak nevezhetek… Arról az emberről szeretnék beszélni, aki maga volt az ellentmondás.”
Az Itkoff-könyv sokhangú, érzékeny, hol költői, hol realista szövegét Mohai Szilvia mesterien tolmácsolta, a mi nyelvünkön, magyarul, azon a nyelven, amelyből Robin Williams szeretettel és figyelemmel sajátított el néhány szót és kifejezést, itteni filmforgatása, tv-szereplése és budapesti sétái során!
(Dave Itzkoff: Robin. Fordította: Mohai Szilvia. Partvonal, Budapest, 2019)
