A húsvéti időszak jellegzetesen szép hagyománya, hogy a liturgiában ezekben a napokban a feltámadott Jézussal való találkozások evangéliumi történeteit olvassuk, velük párhuzamosan pedig a születő Egyház első történeteit az Apostolok cselekedeteiből.
A találkozástörténetek között érdekes színfoltot jelent az, amely a Tibériás tava (az evangéliumok Genezáreti-tóként vagy Galileai-tengerként is említik) partján játszódik le.
Ez önmagában is érdekes, hiszen legfeljebb egy-két héttel lehetünk Jézus feltámadása után, s azt látjuk, hogy a tanítványok újra halászatra adják a fejüket, Jeruzsálemtől jó messzire.
Felettébb beszédes, szinte filmbe illő az a mondat, amellyel Péter – akit a tanítványok a vezetőjüknek tekintettek – meglehetősen lapidárisan kijelenti: „Megyek halászni!”
Ennek a mondatnak a puszta tényközlésen jócskán túlmutató jelentése van. Az evangélium történeteit érdemes olykor abból a szemszögből is megvizsgálni, hogy mit nem írtak le, mit hallgattak el az evangélisták a számukra fontos mondanivalók összeszerkesztése mellett.
Nem esik szó ugyanis arról, hogy Jézus tanítványainak legszűkebb környezete, a családtagjaik miképpen viszonyultak az ő emberhalászatukhoz: hogyan élték meg azt, hogy a teljesen hétköznapi halászemberek egyszer csak találkoznak egy különös vándorprófétával, és mindent hátrahagyva a nyomába szegődtek.
Éppen ezért hasít bele a húsvéti események utáni csöndbe, levertségbe, reménytelenségbe Péter szava: „Megyek halászni!” A többi tanítvány számára ez azt jelentette: „Vegyük már észre, hogy vége. Követtünk valakit, hittünk valakiben, aki meghalt. Hajótöröttek lettünk, de az élet megy tovább, nekünk is lépnünk kell; be kell ismernünk, hogy összetört, elveszett a jövő, amit Jézus elénk vetített. Ideje, hogy visszatérjünk az eredeti munkánkhoz: gyerünk halászni!” Hiszen a halászathoz értettek, abból azelőtt is meg tudtak élni. Hajótörésük után tehát logikus volna visszatérniük ehhez a tevékenységhez.
És ebben a helyzetben történik meg az újabb találkozás a Feltámadottal, éppen azután, hogy az éjszakai halászat is eredménytelen volt: egy újabb szerencsétlenség, kudarc érte őket a számukra jól ismert terepen. Az (újra) halászemberek tele vannak bizonytalansággal, magukban is csak óvatosan merik azt állítani, hogy Jézus lehet az, aki a parton áll.
A Szentírás-kutatók – számos közös elem, hasonló megfogalmazás miatt – ezt a találkozástörténetet egy tőről fakadónak tartják a Lukács-evangélium ötödik fejezetében olvasható halfogástörténettel, amely egyúttal meghívás is az emberhalász munkára, s melynek szintén fontos epizódja Péter „vallomása”.
A mostani történetben azt látjuk, hogy Jézus – akinek kilétében a tanítványok bizonytalankodnak – új módon szólítja meg őket, amikor ennivalót kér tőlük: „Fiaim!”
Aztán mégis ő ad nekik enni, közösségükben ismét megtörve a kenyeret, s ezzel felismertetve magát.
A tanítványok ebben a találkozásban újra megtapasztalhatják Jézus vonzását, erejét, hatalmát, s most lesznek csak igazi emberhalászokká. E változás ereje, bátorsága – Péter esetében – már az Apostolok cselekedeteiben visszhangzik: „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek. Atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti keresztfára feszítve megöltetek. Isten jobbja fejedelemmé és Megváltóvá emelte, hogy megtérítse Izraelt, és megbocsássa bűneit. Mi ezeknek a dolgoknak tanúi vagyunk a Szentlélekkel egyetemben.”
