Fotó: Vatican News
Ahogyan 1978. október 22-én mondott székfoglaló homíliáját, úgy a következő év márciusában kiadott első enciklikáját is Krisztus nevével kezdte II. János Pál pápa. Az előbbiben Péter szavait ismételte: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!” (Mt 16,16); az utóbbi első mondata pedig szinte felkiáltásként hat: „Az embert megváltó Jézus Krisztus az egész történelem középpontja.” A Szentatya szívével és lelkével e felé a középpont felé fordul, s hosszú pápaságának legfontosabb célja lesz: elvinni Krisztust minden embernek, megmutatni őt és az ő „felfoghatatlan gazdagságát” mindenkinek.
A pápa, aki talán már megválasztásakor sejti, hogy ő vezeti át az Egyházat a harmadik évezredbe, első enciklikájában fölteszi önmaga számára a kérdést: „Mit kell tennünk, hogy az Egyháznak ebben az új Adventjében, amikor egy új évezred felé közeledünk, közelebb jussunk Ahhoz, akit a Szentírás így nevez: »Örök Atya«, »a jövendő századok Atyja«?”
Az Egyház „semmi mást nem akar elérni – fogalmazódik meg a program –, csak azt, hogy minden ember találjon rá Krisztusra: hogy ez a Krisztus együtt járhassa útját az emberrel.” „Az Egyház nem hagyhatja magára azt az embert – hangsúlyozza a Szentatya –, akinek »sorsa«, azaz kiválasztottsága, meghívása, születése és halála, üdvössége vagy kárhozata a legszorosabban és eloldhatatlanul Krisztushoz kötődik.” „Állandóan afelé kell törekednünk, aki az »Egyház Feje«, aki »az igazság és az élet«, de »a feltámadás és az élet« is, akit ha látunk, az Atyát látjuk.”
A Redemptor hominis a hűséges Isten felé fordítja a tekintetet és a szívet: Isten felé, aki „hűséges ahhoz a szeretetéhez, amelyet az ember és a világ iránt a teremtés hajnalán mutatott meg”; Isten felé, aki maga a szeretet, amely „mindig kész arra, hogy felemeljen, felejtsen, elébe menjen a tékozló fiúnak”. A szeretet e megnyilvánulása az irgalom. (II. János Pál a második enciklikáját az irgalomról írja, 2000-ben pedig elrendeli az isteni irgalmasság ünnepét.) A szeretet és az irgalom, amikor belépett az emberi történelembe, „ezt a nevet kapta: Jézus Krisztus”. Isten benne és általa „teljesen megmutatkozott az embereknek, és véglegesen közel jött hozzánk”.
A pápai dokumentum hangsúlyosan foglalkozik az emberi szabadság kérdésével is. Egy történet szerint, amikor megkérdezték II. János Pált, hogy az evangélium mely mondatát választaná, ha csak egyetlenegyet hagyhatna örökül az utókorra, habozás nélkül válaszolt: „Az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8,32). Az első enciklikában kétszer is szerepel ez a mondat, és a Szentatya erőteljesen figyelmeztet: „Az igazsággal szemben tisztességesnek kell lenni. Ez a szabadság legelemibb feltétele.” Krisztus az, aki „meghozza az embernek az igazságban gyökerező szabadságát; aki megszabadítja az embert mindentől, ami megkötné, csökkentené vagy gyökerében, azaz az ember szívében, lelkében és lelkiismeretében megfojthatná a szabadságát”. A Veritatis splendor kezdetű enciklikát egészen az igazság és szabadság témájának szenteli a lengyel pápa.
Az Oltáriszentség és a bűnbánat szentsége is fontos szerepet kap a Redemptor hominisban (később önálló enciklika, illetve apostoli buzdítás születik e szentségekről). Már itt megtaláljuk II. János Pál utolsó enciklikájának kezdőmondatát: „Az Egyház az Eucharisztiából él.” S milyen szép, ahogy a pápa e titokzatos, „kimondhatatlan szentség” felé közelít: „az Eucharisztiában megérintjük az Úr testének és vérének misztériumát”; „ebben a szentségi jelben teljesen ránk bízza magát az Úr, szinte nem figyelve emberi gyarlóságainkra, méltatlanságunkra, mindennapi gyengeségeinkre és elkövetett bűneinkre, amelyekkel éppen őt bánthatjuk meg”. Ugyanakkor Szent Pál szavaival figyelmeztet is a Szentatya: „Vizsgálja meg magát az ember, és csak azután egyen ebből a kenyérből és igyék ebből a kehelyből!” (1Kor 11,28.)
„Az Egyháznak, mely az Úr második eljövetelére készül, az Eucharisztia és a bűnbánat Egyházának kell lennie” – olvassuk. Ez az Egyház II. János Pál pápa vezetésével, bűnbánattal és bocsánatkéréssel lép majd át az új évezredbe. A nagy jubileumi évben, 2000-ben, nagyböjt első vasárnapján így imádkozik a Szentatya a Szent Péter-bazilikában tartott bűnbánati liturgia kezdetén: „Testvéreim, bizalommal kérjük Istent, a mi Atyánkat, aki irgalmas és együttérző, lassú a haragra és nagy a szeretetben és a hűségben, hogy fogadja el népe bűnbánatát, mellyel alázattal megvallja saját bűneit, és legyen hozzánk irgalmas.”
A megváltás misztériumán és az Egyház küldetésén való elmélkedésen keresztül a megváltott emberhez érkezik a pápa. Többször is hangsúlyozza: az Egyház útja az ember. II. János Pál mélységesen hitt az emberben, akinek lelkében kitörölhetetlen vágy ég Isten után; akinek hivatása van a földön; aki Krisztus királyi méltóságában részesedve, szolgálva uralkodik; aki szabadsága teljességében képes a teljes önátadásra. „Mert a szabadság csak akkor igazi ajándék, ha tudatosan jóra tudjuk használni. Krisztus ugyanis arra tanít, hogy a szabadság legnemesebb formája a szeretet, amely az ajándékozásban és a szolgálatban válik teljessé.” Ugyanakkor a modern ember félelmeiről is elgondolkodik a Szentatya, s a fejlődésnek, a természettől való elidegenedésnek és a teremtett világ pusztításának veszélyeire hívja fel a figyelmet, miközben súlyos, aggodalommal teli kérdéseket tesz föl.
Ezt a feladatot kapjuk II. János Pál pápától: „Az embernek, ha szíve mélyéig érteni akarja önmagát (…), Krisztushoz kell mérnie magát, félelmeivel, kétségeivel, gyöngeségeivel és bűnösségével, életével és halálával.” Az embernek „bele kell öltöznie Krisztusba”.
Első enciklikája végén a Szentatya „alázattal imádságra sürget mindenkit”. E sürgetés ma, negyven év múltán éppoly időszerű, amikor negyvennapos zarándokutunkon az Úr húsvétja felé tartunk – homlokunkon a bűnbánat és a „memento mori” jelével. Bele kell öltöznünk Krisztusba.
