Fotó: Merényi Zita
Osztálytalálkozóra gyűlt össze egy iskolai osztály, amelynek tanulói 1998-ban végeztek a Patrona Hungariae Katolikus Gimnáziumban. Beran Ferenc atya is a tanáraik között van. Iskolalelkészként négy éven át kísérte a lányokat a hitéletben. Bár azóta eltelt húsz év, az atya megismeri régi tanítványait, és beszélgetésükben gyorsan kialakul az a közvetlenség, ami egykori kapcsolatukat jellemezte. Ferenc atya tizenöt éven át, 1993 és 2008 között felelt a hitéletért a lánygimnáziumban, ahova esztergomi spirituálisi megbízatása után került. Éles váltással, a kispapoktól a kamasz lányokhoz. Az iskolára szeretettel emlékszik vissza, szolgálata fontos állomáshelyének tartja.
Ferenc atya úgy véli, az életben mindennek megvan az értelme, a változásoknak, a kudarcoknak is. „Az életünk folyamat, kiemelkedő eseményekkel, melyek lassan megérnek bennünk. A kudarc is ilyen. Amikor benne vagyunk, nagynak és nehéznek tűnik, de visszatekintve érthetővé válik számunkra, hogy szükségünk volt rá, mert változtatnunk kellett. Ha a kudarc nem ér el bennünket, nem változtatunk. Olykor csak az erős jelekből értünk.” Ferenc atya az egész életét ebbe az összefüggésbe helyezi, a változást lehetőségnek tekinti, és megtalálja benne az örömöt.
„Többgenerációs nagycsaládba születtem. Angyalföldön éltünk, a dédapám építtette házban. A tervezésnél dédapám az utódaira is gondolt. Tizenkét gyereke született, és bár szerény körülmények között, itt mindenki otthonra talált. A házban volt egy közös kút, egy közös mosókonyha, középen egy nagy udvar, játszóhely a sok gyerek számára. Olyan volt, mint egy igazi óvoda. Mindig gyerekzsivaj fogadott, ha megjöttem az iskolából. A nagycsalád összetartott. Így nőttem fel, és természetes, hogy én is úgy gondoltam, lesz majd feleségem, családom, gyerekeim.”
Kapott is jó néhány gyereket, a gimnáziumban. „Amikor a Patronába kerültem, abban a korban voltam, mint a lányok szülei. A rám bízottakat a gyerekeimnek tekintettem. Nem kellett keresgélnem velük a hangot, bátor és őszinte tudtam lenni.” Az egyik tanítványa azt mondja, Ferenc atya mindig figyelmes, szeretetteljes volt a diákokkal, akik megtanulták tőle, hogy jó dolog hinni, Istent követni. Ferenc atya gyerekszeretete nem csak a családjából fakadt; nagy szerepe volt benne a plébániai környezetnek is. Angyalföldön, Kerényi Lajos atya mellett tulajdonképpen belenőtt az ifjúsági munkába. Akkoriban ugyanis Lajos atyának köszönhetően – csodával határos, hogy engedték – ifjúsági lelki központtá vált a Szent László-plébánia. Kisközösségeket hoztak létre, és Ferenc atya is egyike volt a vezetőknek. A barátjával nyaranta lelkigyakorlatot szerveztek: ő tartotta az elmélkedéseket, így tulajdonképpen a pap szerepébe került. Úgy érezte, feladatának ellátásához alaposabb tudásra van szüksége, ezért rengeteget olvasott, és laikusként jelentkezett a teológiára. Megfordult benne a papság gondolata is, de a család iránti vonzódása olyan erős volt, hogy nem változtatott a megkezdett irányon. Udvarolt egy lánynak, és az édesapjához hasonlóan mérnöki pályára készült. Elvégezte a Műegyetemet, majd kutatómérnökként kezdett dolgozni. Munkatársaival 1977 tavaszán Balatonaligára küldték egy nemzetközi kohászati konferencia előkészítésére. „Vasárnap – éppen a Jó Pásztor ünnepe volt – elmentem Siófokra, misére. A pap a homíliában arról beszélt, hogyan lett pap egy mérnökből. Mintha elmondta volna az életemet… Úgy éreztem, hozzám beszél. Ott minden eldőlt bennem. Ezt követően soha egy pillanatra sem kérdőjeleződött meg számomra, hogy a Jóisten erre a szolgálatra választott ki. Ezt fejezi ki a papi jelmondatom is: »Nem ti választottatok engem.« Később persze újra és újra meg kell hoznia az embernek ezt a döntést – így erősödik, mélyül az elhatározása az évek során.”
Beran Ferenc 32 éves volt, amikor pappá szentelték. Egy-évi krisztinavárosi kápláni szolgálat után Rómába küldték tanulni; szakterülete az erkölcsteológia lett. 1988-ban tért haza, ezután 1993-ig az esztergomi szemináriumban volt spirituális, s mellette erkölcs- és szociálteológiát tanított. Munkájára visszatekintve így fogalmaz: „Soha nem tettem olyan nagy erőfeszítéseket, mint ott. A legfőbb nehézséget az jelentette, hogy komolyabb lelkipásztori tapasztalat nélkül kerültem oda. Úgy gondoltam, ha az ember mindent megtesz azért, hogy a tudását átadja, az elég. De többre lett volna szükség ennél. Tudnom kellett volna meghallgatni, odafigyelni, együttérezni, és megérteni, hogy a másik ember hogyan éli meg a keresztjeit. Nagyon sokat tanultam ebből a tapasztalatból, és később lelkipásztorként és tanárként is igyekeztem figyelembe venni mindezt.”
A papi szemináriumból a Patronába került. Fő feladata az iskolai hitélet szolgálata volt, de mellette maradt ideje másra is. „Belevetettem magam a lelkipásztori életbe, mindenhová elmentem, ahová csak hívtak. Élveztem, hogy mindenütt ott vagyok, nyüzsgök. Aztán volt egy bal-esetem. Az autóm összetört, én azonban épségben megúsztam, és ez elgondolkodtatott: az életem egy rohanó autóhoz hasonlít, amely bármelyik kanyarban kipöröghet. Úgy éreztem, jobban el kell mélyednem az imában és a papi szolgálatban.”
A tudományos munka jó lehetőséget kínált a változásra. Ferenc atya a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán az Egyház társadalmi tanítását, szociáletikát és erkölcsteológiát tanított, s ezt teszi mind a mai napig. Egy másik fontos szál életében a papi lelkiség és közösség ápolása. 1995-ben az Unio Apostolica Cleri papi közösség országos vezetője lett. 15 éven át a papi továbbképzés referense volt, jelenleg pedig egyházmegyéje papjainak spirituálisa.
2008 óta a budapest-újlaki Sarlós Boldogasszony-templom plébánosa. A plébánián kisebb közösségeket szervez. Fontosnak tartja a szegények és a hajléktalanok segítését.
Vallja, hogy a pap elsődleges feladata Isten szentségének megjelenítése, emellett azonban jó pásztornak kell lennie, aki testvéri kapcsolatot ápol a híveivel. Szeretné, ha a plébánia válaszolna az emberek közösségi igényeire, és a béke szigetévé válna, ahogyan a templomnak is Isten békéjét kell felajánlania. „Alkalmat kell teremteni az embereknek arra, hogy az Oltáriszentség jelenlé-
tében átgondolhassák az életüket. Isten közelében nem érezhetnek félelmet, s ha a problémáikra megoldást nem kapnak is, megnyugvást igen. És megerősítést, hogy a küzdelemben, amit vívnak, Isten velük van.”
Ferenc atya minden reggel fél 7-kor misézik, aztán egy órát imádkozik a templomban. „Átgondolom a feladataimat az Úr jelenlétében, elé viszem a fontosabb döntéseimet.” Nem magunk által kiművelt szentek vagyunk, hanem a kiválasztottság révén megszenteltek. Ehhez méltón kell élnünk.”
