A múlt év végének egyik nagy könyvsikere volt Koltai Róbert erősen rendhagyó önéletírása, amelynek címében a színész, rendező életének talán legnagyobb sikere, a Sose halunk meg címe is felbukkan, ezúttal egyes szám első személyben. A kötet – szerencsére – híjával van minden nagyemberes hangvételnek, szerzője itt is olyan izgő-mozgó figura, mint sodró lendületű életében mindig – sehol semmi szobortalp! Mivel ebben az életrajzban nem egy híresség, hanem a filmbeli örök álmodozó, a művész nagybátyjáról mintázott Gyuszi bácsi mesél Sztálinvárostól Pécsig és Kaposvártól Budapestig ívelő, helyenként mikszáthian ízes anekdotákat, idézzük itt a régi barát és forgatókönyvíró, Nógrádi Gábor előszavának egy részletét: „Koltai Róbert szenvedélyes létezési formája, életöröme, humora, színészi zsenialitása és a többi szereplő átlényegülése kamasszá, ügynökké, debillé Robi rendezői érzékenységének, szeretetének (minek lehet ezt még nevezni?) jóvoltából az Oscar-díj előszobájáig repítette a filmünket. (Természetesen a Sose halunk meget. – P. É.) Persze ennél ezerszerte fontosabb volt, hogy a magyar közönség szerette, és idézi mind a mai napig.”
Az 1943-ban világra jött későbbi „illetékes elvtárs”, Koltai Róbert Budapesten született ugyan, de az 50-es évek első felében – Palotai Boris egykor oly népszerű ifjúsági „irányregényének”, az 1953-ban megjelent Sztálinvárosi gyerekeknek a címe után szabadon – maga is sztálinvárosi gyerek lett. Egy ottani sportvezető és helyi legenda, Koltai Pista bácsi fiaként 1954-ben egy Sztálin-ódával elnyerte a hasonnevű város legjobb ifjú szavalója címet. A fociban és a versmondásban is karizmatikus, sugárzó tehetségű apa méltó, az ő színészi talentumcsíráit megsokszorozó örökösévé vált.
A második nekifutásra sikerült főiskolai felvételi olyan évfolyamtársak közé sodorta, mint Molnár Piroska és Venczel Vera. Visszaemlékezéseiben nagy elismeréssel beszél róluk, egy helyütt ezekkel a szavakkal: „Osztályunkban tulajdonképpen csak a két lány, Molnár Piroska és Venczel Vera volt valamirevaló a tanárok véleménye szerint. Egyedül Pártos tanár úr bízott bennünk, fiúkban is, ő tudta, miért.”
A könyv különösen szép és őszinte részlete az, amelyben Pogány Judittal való megismerkedését írja le, érzelmesen, de nem érzelgősen. Nem csupán magánérdekű vallomás ez, hanem a Koltai Róbert hírnevét megalapozó évek krónikája is: „De vissza 1968 őszéhez, a kaposvári kezdetekhez (…) benéztem a János vitéz-próbára, ami egy csapásra megváltoztatta az életemet. (…) Egy ideig nem történt semmi különös, már-már kifordultam a páholyból, amikor egyszer csak egy kislány szívet tépő zokogása rázta meg a nézőteret. A lötyögő próba pillanatok alatt felforrósodott. Mozdulni sem tudtam, ez a kislány megbabonázott. Ő volt Pogány Judit, a ma már Kossuth-díjas érdemes művész, két évvel később már a feleségem, aki 1972-ben világra hozta Gábor fiunkat. Ma már három gyönyörű fiúunokánk van…” 2006-ban a Pogány–Koltai házaspár útjai elváltak ugyan, de az egykori párja iránti szeretet és a szakmai megbecsülés sugárzik az 1981-es Varsói melódia-premiert felidéző sorokból: „Jutka rögtön telibe találta, már a második-harmadik próbán annyira érezte, hogy mi minden van ebben (Leonyid Zorin kasszasiker-darabjában, egy orosz borász és egy Moszkvában tanuló varsói énekesnő tragikus szerelmének történetében!), én meg csak bottal ütöttem a nyomát… Ki voltam borulva, Jutka már utcahosszal vezetett előttem a szerepében, és tényleg csodás pillanatai, kitörései voltak…”
A kollégákról írt jellemzések közül ki kell még emelnünk Koltai megható Pécsi Sándor-miniatűrjét, vagy éppen Zsámbéki Gábor-portréját…
E vibráló színészönéletrajz születésében és sikerében komoly szerepe van Gaál Ildikó rendezőnek, s annak is, hogy a könyv végén változatos képanyagban, névmutatóban és szakmai adatok sokaságában tallózhatunk. A nagyon Koltai Robi-s borítókép Hajas Orsolya felvétele, az igényes szerkesztés Jolsvai Júlia munkája.
(Koltai Róbert: Sose halok meg? Az első 75. Jaffa Kiadó, Budapest, 2018)
