Az ismerős, sőt baráti virágboltos hölgy ígérete pontról pontra teljesült: gyerekkori születésnapjaim kedves virágai éppen december 24. szent napjára bomlottak ki teljes szépségükben. Igaz, a szakértői utasítás szerint csak nagyon óvatosan, szerény vízadagokkal öntözgettem őket, s ráadásként nagyon finoman meg-megsimogattam a sokáig illattalan, zöld rügyecskéket.
Alapvetően türelmetlen természetemnek nagyon jót tett ez a növénypátyolgatás: minden este lefényképeztem a virágba borulás fázisait, bölcs és természetes ritmusát. Ezenközben a jácintok okosságának köszönhetően magam is bölcs felfedezésekre jutottam a siettetett, mesterségesen felgyorsított virágzásokkal, terméshozásokkal kapcsolatban. Legyen az vízízű, se íze, se illata téli óriáseper, vagy éppen egy-egy látványos, de mesterségesen felgyorsított, s épp ezért hiteltelen és tartalom nélküli, a természetes fejlődésnek hátat fordító, arra fittyet hányó karrier. Egy olyan, nem felépített, hanem csupán összetákolt pályaív, amely még csak véletlenül sem rokona egy-egy megszolgált, sokszor meg is szenvedett, a gyakori emberi irigység s a szakmai féltékenység következtében késleltetett, igazi életműnek.
Ha egy bibliai idézetbe próbálom belefoglalni ezt a kis jácintiádát, az nem lehet más, mint A prédikátor Salamon könyvének harmadik fejezetéből a nyitómondat: Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak (Károli Gáspár fordítása). E prófécia legszebb szókapcsolata, a minden akarat különösen is sokat ígérő és reményt sugárzó. Az év minden szakában, de ilyenkor, január havában különösen, hiszen azt sugallja, hogy minden virágzást ígérő, mások életét is gazdagító akaratnak rangja és ereje van, nem csak az akarnokok öncélú, önző akaratának. Így akár néhány, virágzásra érett jácinthagymának is!
