Így tehát negyvenesztendős, de nem halványuló emlékeim nyomán fogtam neki e vibrálóan változatos önéletrajzi emlékezések elolvasásának. A memoár első fele nem Erdélyben és nem a Kemény család ősi fészkében játszódik, hanem Görögországban, ahol a későbbi báróné egy gyönyörű görög asszony, Iréné és egy szoborszépségű, szőke skót régész, William Paton lányaként még a Szévászti névre hallgatott. A görögországi, illetve a vándorlás éveit bemutató hosszabb fejezet sok szempontból a Durrell család korfui éveinek hangulatát idézi, néhány évtizeddel korábbi időzítéssel.
A feljegyzések ritka intelligenciájú írójának alkotói tudatosságát jelzi, hogy könyvének ebben a passzusában egyes szám harmadik személyben beszél magáról. Talán azért, mert Görögország, Franciaország, Anglia és Skócia között csapongó gyermek- és leányéveit úgy tekintette, mint Kemény János oldalán eltöltött évtizedei, az Erdély jó földjébe „rozmaringként” való belegyökerezés nyitányát. Igaz, Erdély egyik, kedves és szép „követét” már ekkor, európai vándoréveiben megismerhette. Béldi Györgyné Szilvássy Margitot, aki franciaországi találkozásuk után néhány évvel a görög–skót leány és Kemény báró esküvőjét megrendező „tündér keresztanya” lett. Erdély még egy módon üzent Augusztának, még görög keresztnevét viselő Szévászti korában: az angliai Shropshire-ben, Ida Huntnál, apja unokahúgánál ugyanis angol fordításban kétszer elolvasta Jókai Mór Erdély aranykora című regényét. Életének abban az időszakában, amikor – görög ortodox templom híján – Szévászti protestánssá lett, konfirmált, s megrendülten vette fel élete első úrvacsoráját, Lichfield karizmatikus püspökének kezéből. „Az Úr csodásan működik” – mondhatnánk erre az igazi hitéletté mélyült felekezetváltásra, hiszen Kemény János – már Auguszta férjeként – református lelkészi oklevelet is szerzett, s az esküvő így akadály nélkül e felekezet hagyományai szerint mehetett végbe.
A világjáró fiatal lány első erdélyi útjára a 20-as évek elején, bátyja, John Paton kíséretében kerülhetett sor, aki a marosvécsi vadászatok egyik medveölő hőse volt. A találkozást Augusta Paton így írja le: „Szévászti szokásos »Örvendek«-jére (nagyon szép és megható, hogy a báróné angol nyelvű memoárját a szöveget finoman és érzékenyen fordító Nagy Imola olykor az erdélyi magyar nyelv jellegzetes fordulataival tolmácsolta; ez így is van rendjén, hiszen Auguszta ezt a míves dikciót tanulta meg hamarosan nyelvmesterétől, a marosvécsi lelkésztől!) János egyik kezével hátrasimította a haját, a másikat odanyújtotta, és mormogott valamit, miközben nagy, meleg, szürke szemeivel bámulta a lányt. A kastély kapujában olyan gyönyörű látvány tárult Szévászti szeme elé, hogy alig tudott megválni tőle, és bentebb menni.” E sorsdöntő találkozó után nem túl hosszú idővel, 1923. október 29-én került sor a huszonhárom éves menyasszony és húszéves vőlegénye egybekelésére. A polgári esküvőt Kolozsvárott, az egyházit Gyekén, a Béldi-birtokon kötötték meg. A drámai fordulatokban sem szűkölködő szövegben felcsillan Augusta Paton skót humora is; önsajnálat helyett kedves anekdotákban meséli el, hogyan csapta be őket fű, fa, virág, hústolvaj szakácstól az ifjú asszony szerény kelengyéjét fosztogató szolgálóig. A hat szép gyermeket termő esztendők két gyásza egy vetélés és harmadik gyermekük halála volt, aki a diftéria áldozata lett. Fájdalmát az emlékiratok hetvenéves szerzője puritán módon így fejezte ki: „A szobákat már feldíszítettem az ünnepségre. Letéptem az összes díszt, azt hiszem, akkor utáltam meg örökre a színes girlandokat, flittereket.” A házaspár és gyermekeik görögországi és skóciai nyaralásainak felidézése után nagyon komoly hangsúlyt kap a könyvben a nyári helikoni összejövetelek emléke. Kemény Jánosné így ír a kezdetekről: „Tele volt lelkesedéssel (mármint János!), és elmondta, az a nagy álma, hogy védje Erdély magyar kultúráját és nyelvét (…) Természetesen beleegyeztem, és meg is kezdtem az étkezési és egyéb részletek megszervezését.” Ezek a huszonkét évig zajló írói összejövetelek nagyon sokat tettek az erdélyi magyar irodalom ügyéért. Erre emlékezik Jékely Zoltán abban a versében, amely a marosvécsi várkertben , Kemény János és Augusta Paton közös síremlékén olvasható:
„Míg volt miből,
mindenkinek adott.
Élete áldás volt: agapé!
Vándor, ne kérdezd:
vissza mit kapott?!
Tisztábban állhat így
az Úr elé,
hogy mindene, mi volt:
Mindenkié!”
A visszaemlékezés utolsó fele, egy kolozsvári, illetve egy Budapesten töltött időszakkal, a kifosztott kastéllyal és Augusta olyan túlélési cseleivel, mint a kézkrémgyártás és -eladás, igazi kaland: „Bármi történjék is az életben, tovább kell menni. Az ember bármit képes elviselni, ha életben akar maradni. A marosvásárhelyi időszak kezdetén a házaspár erejéből még telt az ottani magyar újságírók és színészek megsegítésére, de ez volt a relatív jómód utolsó felvonása. Egy félig béna anyóssal együtt élve, részben lefoglalt vásárhelyi lakásukban szorongva túlélték Kemény János mészégető munkási éveit, gyermekeik kilátástalannak látszó jövőjét. 1977–1978-ban készített a sokat túlélt asszony számára egy szép meglepetést a Teremtő. Mikolt lányuk vendégeként néhány karácsonyi napot és téli hetet tölthetett ifjúsága kedves Párizsában.”
A Szebeni Zsuzsa előszavával és sok fényképpel gazdagított, értékes kötet bizonyára a 2018-as karácsony egyik, bestsellerekkel el nem nyomható sikerkönyve lesz! Egy igaz és igazi női regény, amely egyben az emberség regénye! A sajtó alá rendezés munkáját Medgyessy Éva és az értékmentő szenvedélyéről híres kiadóvezető, Kovács Attila Zoltán végezte, igényesen és pontosan.
(Báró Kemény Jánosné Augusta Paton, Önéletrajzi emlékezések, Budapest, Szépmíves Könyvek, 2018)
