A múlt század 50-es és 60-as éveiben, de még később is, a Duna vonala húzott éles határt a tundrák felől érkező két faj közé. A Dunántúl vizein a vetési ludak, az Alföldön, de különösen a Tiszántúlon a nagy lilikek járták a legelőket és a tarlókat. Aztán a vetési ludak vonulása Európa északnyugati részére tolódott, és elhagyott területeiket a lilikek foglalták el.
A hír érkezése után néhány nappal, november 11-én, Andrissal és feleségével, Icával Dinnyésre indultunk. Fenyvesi Laci már várt, és elújságolta, hogy a libák száma azóta százezer fölé emelkedett. Az autót a szélső házaknál hagyva nyomban elindultunk a fertő felé. Szélcsendes, enyhe volt az idő, és ahogy közeledtünk a védett terület felé, már hallottuk a libák egyre erősödő hangjait. A nádassal övezett nagy vízfelületen rengeteg volt a lilik, de repültek is, kisebb-nagyobb csoportok szálltak a kukoricatarlók felé vagy érkeztek a vízhez. Idén sok a vörösnyakú lúd. A jó szeműek, Andris és Laci a libák kisebb-nagyobb csapataiban elszórva összesen hatvankét ilyen nagyon szép, tarka madarat számoltak. Ezek jóval kisebbek a lilikeknél, így hamar eltűnnek a többi között. Folyamatosan távcsöveztem a repülő madarakat, de nekem sajnos egyet sem sikerült megpillantanom. A nádassal övezett nagy vízfelület tele volt pihenő madarakkal, amelyek a szürkület felé hajló időben fekete tömeggé olvadtak össze. Folyamatos gágogásuk betöltötte a levegőt. Hogy milyen sokan vannak, azt akkor láttuk igazán, amikor valami miatt hirtelen a levegőbe emelkedtek. Egy részük visszaereszkedett a vízre, a többiek csapatokba rendeződve repültek a tarló felé.
Közben gyorsan sötétedett, gyönyörű volt, amikor a vöröslő napkorong lassan eltűnt az ég alján úszó felhők mögött. Fényesen ragyogott a sarló alakú hold, és a libák egyre nagyobb csapatokban vonultak a táplálkozóterületek felé. Még vártunk egy kicsit, aztán elindultunk vissza. Ekkor már teljesen sötét volt, de azért azt lehetett látni, hogy most meg a kacsák jönnek kifelé a vízről. Sokszor élveztem már a húzást itt, de másutt is, és mindig azt tapasztaltam, hogy a récék csak a teljes sötétben indulnak útnak. Ők is a tarlókat és az ott elszórt kukoricaszemeket keresik. Még úton voltunk, amikor megkezdődött a behúzás, a lilikek, egyik csapat a másik után, a vízre, az éjszakázóhelyre érkeztek. Alacsonyan szálltak, de voltak csapatok, amelyek magasan a Velencei-tó felé repültek. A teljes sötétben sajnos már nem lehetett látni, pedig nagyon szeretem, amikor a csapat a fertő felett megbomlik, és a nagy madarak forogva, pörögve pillanatok alatt lent vannak a már vízen úszó társaik mellett.
Fenyvesiék a település szélén laknak, néhány percre betértünk hozzájuk. Ekkorra már lehűlt a levegő, és nagyon jólesett, amikor Ági, Laci felesége friss, még meleg sült tökkel kínált. Később, amikor már az autóba rakodtunk, a távolból még mindig hallottuk a libákat, a kedves „li-lik” hangok gágogó zsivajjá olvadtak össze.
