Fotó: Csiky Gergely Színház
Könnyek nélkül – ez a címe Varga Zsuzsa zenés estjének, amely Muráti Lili, a gyönyörű színésznő, a hajdani bálvány életének fájó epizódját eleveníti meg. A háború éveivel, a koholt vádak szülte kényszerű menekülés megrázó történetével szembesül a néző a kaposvári Csiky Gergely Színház stúdiószínpadán. A teátrum Jászai-díjas színésze egy kicsit maga is belehal a Dávid Zsuzsa rendezte monodrámába. Hiába a darab címe, valódi könnyek fényesítik arcát, miközben az alkalmi vetítővászonná lett lepedőn megjelenik a tizenöt éve elhunyt művésztárs alakja, és zongorakísérettel felcsendül: „Haza csak egy van, ahol születtünk, / ahol a napfény sütött le ránk. / Ahol először sírtunk-nevettünk, s az első szót kimondta szánk.”
– Valódi könnyeket sírtam, de ezt elénekelni, s az egész darabot eljátszani nem lehet máshogyan. „Könnyek nélkül, mezítláb tapostam a sarat, s így léptük át a határt” – mondta Muráti, amikor férjébe, a rendező, színházigazgató Vaszary Jánosba kapaszkodva elhagyta szülőföldjét. Elképzelni is fájdalmas, milyen kiüresedett állapotban lehettek. Kocsák Tibor írta ezt a dalt, aki tanított a színművészetin. S mivel olyan gyönyörű a dal, megkérdeztük a szerzőt, használhatjuk-e. Tulajdonképpen Murátinak írta ezt a szerzeményét, ő is énekelte először, ám azóta nem fedezte fel senki. Kocsák Tibor örült a tervünknek, így bekerült a darabba ez a dal.
Ön kereste ezt a darabot, vagy az talált Önre?
– A színház korábbi művészeti vezetője, Bozsik Yvette lelki rokonságot érzett köztem és Muráti Lili között, nekem pedig volt kellő affinitásom a darabhoz. Két könyvet kaptam; az egyik Muráti regénye, amelynek semmi köze az életükhöz, a másik pedig Vaszary Könnyek nélkül című útinaplója. Ez a kötet adott útmutatást. Egyes szám első személybe került a férj minden mondata, amelyek a kor slágereire felfűzve hangzanak el a darabban. A slágerek között szerepel a Csak egy nap a világ, A szívnek nem parancsol senki sem, az Úgy fáj, a Voltál-e boldog már Pesten, a Mi lehet az oka ennek.
Ezek mindegyikét énekelte Muráti Lili?
– Pontosan nem tudjuk, de énekelhette.
Ez az első önálló estje. Nem tartott attól, hogy nehéz lesz több mint másfél órán keresztül színpadon állni?
– De igen, hiszen itt nincs pihenő. Míg egy darabban a színészek egy láncra vannak felfűzve, sok-sok gyöngyszemként egyet alkotnak, addig itt az egész gyöngysort nekem kell viselnem. Egy pillanatra sem kapcsolhatok ki, megfeszített koncentrációt igényel az előadás, már-már amolyan erőltetett menet…
Ne mondjon ilyet! Gyönyörű kibontakozásnak és katartikus erőnek lehettünk tanúi, s annak az egyszerűségnek, alázatnak, amely Muráti Lilit éppúgy jellemezte, ahogyan Önnek is sajátja. Nekünk, nézőknek nem volt nehéz Önnel tartanunk…
– Örülök, ha így látja. Előadásról előadásra azt tapasztalom: a lelkiállapotom mindig más, s talán éppen ezért szerethető a jelenlétem. Ráadásul stúdióban játszani nagy ajándék; a színész közvetlen kapcsolatot alakíthat ki a nézőkkel, közelről érezheti az energiájukat, s ha van bennük olykor némi távolságtartás, azon át kell lendíteni őket.
Murátira és a férjére rásütötték, hogy nyilasszimpatizánsok, ezért ellehetetlenítették őket. Sikerük a megbélyegzés következtében köddé vált, s az életben maradásukért el kellett hagyniuk ezt az országot. A ma színészének milyen nehézségei vannak?
– Amikor Lili karakterét, személyiségét keresgéltem magamban, erős párhuzamra leltem: én is ilyen megszállottan kitartó vagyok, mint ő. Sokszor nem ismerek határokat, akadályokat, és elképzelhetetlennek tartom, hogy ne tudnám véghezvinni, amit eltervezek. Azonos bennünk a végtelen optimizmus is; valószínűleg enélkül nem maradtak volna életben. Vaszary leírta: Muráti rángatta végig az úton. Ő többször feladta volna, de a feleségét az élni vágyás átsegítette mindenen. Azért is csodálatos számomra egy-egy előadás, mert az ember ilyenkor átéli azt a küzdelmet és azt a nagyon erős optimizmust, amivel a hétköznapjaimban is jelen vagyok. Sokan csak azt érzékelik, ami jelenleg történik. Ez időnként jó, máskor nagyon elkeserítő. Én öt igazgató alatt játszottam a huszonegy évem alatt, s mindegyiknek megpróbáltam megtalálni a számomra legkedvesebb oldalát. Csak így lehetséges az együttműködés. Ha a nehézségeket kerestem volna, már nem játszanék Kaposváron. Amikor a komfortérzetünk elvész egy helyzetben, olyankor a legegyszerűbb felállni. Egyesek ezt teszik, másokat megbetegít ez a szituáció. Én szerencsés vagyok, a már nem fontos szerepekkel együtt kiürítem a fiókjaimból ezeket a rossz élményeket. Ezzel együtt képes vagyok ragaszkodni is. Az életvitelemhez, a színházhoz. Kaposvártól nem tudnék megválni; nemcsak azért, mert itt születtem, hanem azért sem, mert az életem legnagyobb részét itt éltem le.
Soroljuk fel az öt igazgatót, fussunk vissza az időben két évtizedet! Babarczy László, Znamenák István, Schwajda György, Rátóti Zoltán és most Fülöp Péter.
– Babarczy tanár úr volt itt a legtovább igazgató, s általa kerültem ide. Bezerédi Zoltán rendezte a színművészetin a vizsgadarabomat, és igencsak rokonszenvessé vált számomra az általa képviselt alkotói folyamat. Zoli tudatosította bennem: Babarczy senkit sem fog hívni, így megkerestem azzal, hogy itt szeretnék dolgozni. Mondta, hogy jó. Fantasztikus pedagógus, mindig érezte az arányokat. Amikor egy évadban valakinek az átlagosnál több jutott a sikerből, hogy ne szaladjon el vele a szekér, a következő évadban egy kicsit takarékra állította. A háttérbe szorulókat meg egyszer csak felemelte. Szerettem benne az őszinteségét. Soha nem kertelt, mindig tudta, miként hozza valakinek a tudtára, hogy rossz. A Babarczy-iskola keveset dicsért. Znamenák István kollégából lett a főnököm, vele is szerettem együtt dolgozni. Schwajda György is próbálta érzékelni, érteni ezt a makacs társulatot, hiszen a színház kemény farkasverem volt mindenki számára, s az idő előtt leköszönő Rátóti Zoltán is így tett. A gazdasági igazgatója volt Fülöp Péter, a teátrum mai igazgatója.
Tegyük hozzá: a Kaposvári Egyetem első színészosztályában végzett Olt Tamás művészeti vezetővel közösen állítják össze az étlapot.
– S nem hagyták le róla Babarczy tanár urat sem. A nők iskoláját jön rendezni hozzánk.
A direktorok mellett, kérem, említsen meg néhány nagy formátumú színészegyéniséget, akikkel együtt játszhatott!
– Spindler Béla volt az első partnerem. A „drága mérgessel” Molnár Ferenc Üvegcipőjében játszottunk együtt. Én Irma voltam, a szobalány.
Ebből a vígjátékból négy évvel ezelőtt eljátszott egy részletet a kaposvári városházán, ahol Spindler Bélát köszöntötték 60. születésnapján. Akkor is fergeteges volt…
– Nagyon szerettem a darabot, a szerepet és Bélát is, akinek a halálával tudomásul kellett vennem: ő volt az utolsó abból a generációból, amelynek tagjaitól még tanulni tudtam; például figyelmet és összpontosítást. Vele együtt egy egész színésznemzedéket sirattam el. Az a fajta színészet, amit Béla képviselt, ma már nem létezik. Finomságából, érzékenységéből színésznőként is meríthettem. Molnár Piroskától is kaptam útravalót. Egyszer megkérdeztem tőle, hogyan változik meg egy színésznőnek a színpadhoz való kapcsolata, amikor idősebb lesz. Mivé lesz az izgalom, a lámpaláz, oldódik-e a feszültség? Piroska megnyugtatott: csak egyre rosszabb lesz. Olyan ez, mintha a magasugró felállított volna egy lécet, amit át akar ugrani, ám egyre feljebb és feljebb teszi, és mindig attól fél, hogy leveri. A „kaposvári iskola” jeleseivel, Pogány Judittal, Csákányi Eszterrel, Lázár Katival, Koltai Robival is játszottam együtt, Ascher és Berezédi is rendezett. Amikor Bezerédi elment, megkérdeztem tőle, mi lesz velem nélkülük, hiszen én miattuk jöttem ide. Szerelmes voltam abba, ahogyan dolgoztak és léteztek. Azt tanácsolta, tanuljam meg, hogy ha majd én leszek öreg, miként intem figyelemre és mértéktartásra azokat, akik tőlem szeretnének ellesni valamit a szakmáról. Nehéz volt tudomásul vennem, hogy így lesz. Már nem vagyok elég fiatal, s nem is vagyok még elég öreg; ez a köztes kor viszont kedvez egy ilyen monodrámának, mint amilyen a Könnyek nélkül.
Az Augusztus Oklahomában című előadás főszerepére Rátóti kérte fel Udvaros Dorottyát. Ön is játszott a darabban. Egy indián lányt alakított, aki a maga teremtette puritán környezetben tisztán él, eltávolodva a szellemi-lelki nyomorúságtól. Ebben a szerepben is tetszett egyszerű, istenközeli lénye. A kegyelem a természetesre épít.
– Ezt én is így gondolom. Dorottyánál ugyanazt a nyitottságot és maximalizmust tapasztaltam, mint amit a mi öreg rókáinknál.
A színművész szak mindig népszerű volt Budapesten, és – amióta Kaposváron is van színészképzés –, közkedvelt a somogyi megyeszékhelyen is. Spindlert, aki tanított az egyetemen, arról is kérdeztem egyszer, milyenek a színészjelöltek. Azt válaszolta: „alapvetően nyitottak, ám érték nélküliek; ha viszont kapnak valamilyen értékrendet, abban a pillanatban mint a rakéta, mennek utána.” Hogy látja, honnét ered ez az értéknélküliség?
– A gyerekkorból. Nekem gyerekkoromban nem volt választási lehetőségem. A szüleim megmondták, mit csinálunk, hova megyünk, mi lesz az ebéd. Ma viszont a gyerek irányít. Ebből fakad a fene nagy önbizalom, a helytelen önértékelés, a téves énkép. Az ellenállás irányába senki nem akar haladni. Az a lényeg: könnyen, gyorsan legyen meg minden. Mi még az erőfeszítés-alapú értékrendszerben nőttünk fel. Nálunk nem volt bibliaismeret, vallástörténet az egyetemen; „csak” hordoztam magamban a Teremtőben való hitet. Ma már etikát is kellene tanítani, mert alapvető dolgokkal nincsenek tisztában a fiatalok. Én hiszem: a színház valóban templom. Már az iskolában úgy kellene viselkedni, hogy a gyengébbet segítse a kiváló. Inkább a kicsike jót erősítsük, egyébként mindenki zuhan lefelé. Negatív energiával nem lehet emelni. Komoly hit kell ahhoz, hogy tudjunk adni, s ezt sokszor elfelejtik az emberek.
Ön is sokat adott közönségének…
– Az Üvegcipő, a Mágnás Miska, a Lili bárónő, a Fekete Péter, a Csak egy szög – mind-mind meghatározó darabok maradnak a pályámon.
Amire bátran mondhatjuk: generációkon átívelő, hiszen édesapja, Varga Tibor is Kaposváron volt színész…
– És ikertestvérem, Klári is az lett. A Madách Színházban töltött évek után Debrecent választotta. Édesapám mesélte, régen nem tudott úgy kijönni a művészbejárón, hogy ne rohanták volna meg az autogramkérők. Ma már ez sincs így. A tévécsatorna adja meg az ismertséget, ami egykor a színház misztériuma volt.
Szükség van erre a misztériumra, a színház csodájára?
– Szerencsére sokaknak igen, bár az emberek a kényelemszeretetük miatt sok esetben nem a színházért rajonganak. Elfáradok, amikor azt látom a televízióban, miként csinálnak amatőrökből színészeket, celebeket. Ezért nem túl gyakran nézek tévét. Édesapám lenyűgözően közvetítette az érzéseket. Olyan átéléssel szavalt, hogy megbabonázott. Ekkor született meg bennem a vágy: egyszer színésznő leszek. Gyerekként minden premierre eljöhettünk, s már akkor tapasztaltam: a színház világa nagy csoda, és aki a közelében él, annak bekúszik a bőre alá.
Az idegrendszert is megviseli egy-egy szerep, egy-egy előadás. Van, aki a jelmezzel együtt veti le szerepét, míg másoknak órák szükségesek az akklimatizálódáshoz. Tanítják azt, hogy miként léphetnek ki a szerepből, vagy ez képesség kérdése?
– Szerintem az adottságokon múlik. S valóban, amolyan háborús övezetnek éli meg a lélek a jól megformált szerepet. Erőt próbáló, véresen komoly játék, nagy felelősség a színészet. Egy évadban legalább három életünk van. Ha az ember ezt nem tudja mérlegelni, ne készüljön színésznek! Nem emlékszem arra, hogy édesapámnak lett volna olyan szerepe, ami miatt nekünk otthon szűkölnünk kellett volna. Számára szent volt a család. Én is megpróbálom nem hazavinni a színházban játszott karaktert; helyette inkább a természetközeliséget választom.
Erre kiváló lehetőséget ad a kaposszerdahelyi tanya, ahol él.
– Kutya, macska, bagoly fogad, amikor hazaérek, de róka és borz is megfordul nálunk, a gyümölcsfák pedig kiváló élelemforrást kínálnak. Mindig szerettem az állatokat; korábban lovak közelében éltem, de néhány éve új korszak köszöntött rám. Párommal – és időnként a gyermekeivel – egy erdő csücskében lévő tanyán lakom, karnyújtásnyira a 150 hektáros rengetegtől, ahol bármikor sétálhatok, és gondolkodhatom akár azon is, vajon hányszor tud újrakezdődni az ember élete. Régebben szinte kettészakított a lovak körüli folyamatos munka és a színházi jelenlét. Mára maradt a színház mint szerelem.
A bárdudvarnoki faluszínháznak Ön a megálmodója, vezetője, rendezője és szervezője, de úgy is fogalmazhatnék: a lelke. Évek óta sikerrel mutatják be előadásaikat a gyerekekkel. Az idei nyáron mivel lepték meg közönségüket?
– Arany gyönyörű művét, a Rege a csodaszarvasról-t mutattuk be a helyi, illetve a Kaposvárról és a környező falvakból összeverbuválódott mintegy 35 gyerekkel. Igaz, felvetődött már, hogy játsszuk el egyszer a Hairt, de én ragaszkodom a magyar szerzőkhöz. Arany szövegéhez sok-sok zenét illesztettem – Sebőt is –, és a szülők is muzsikáltak, jelmezt varrtak, díszleteket készítettek. Palya Bea Szabadon című száma lett a finálé.
Hány évesek játszanak az alkalmi társulatban?
– Van köztük hároméves, aki áthúz egy kis lovacskát a színen, de 16-17 éves kamasz is. Amikor úgy érzékelem, képtelenek koncentrálni, akkor elzavarom őket játszani az óriási füves dombra.
Milyen darabokban láthatjuk még ebben az évadban?
– Fándly Csaba rendezi Gombos Péter Osztály, vigyázz! című „iskolaszínházi” művét, amelyben rám is számítanak, és a Stuart Máriában játszom Erzsébetet.
Vendégként máshova nem hívják?
– Egyelőre csak a hangomat viszem máshova. Budapesten szinkronizálok. Már megszoktam, az embernek előre tudnia kell, mit vállal. Korábban – Babarczy idején – csak az évadnyitó társulati ülés ideje alatt tette ki a táblára az első darab szereposztását Kamarell Márta művészeti titkár. Most már az évadzárón látható az egész következő évad.
Elég egy évadra három darab?
– Bőven, ez az optimális, így legalább beoszthatjuk az energiáinkat.
Kap valamilyen visszajelzést a közönségtől egy vezető színész?
– Olykor megállítanak. Tavaly például, amikor a stúdióban játszottam, és a nézők nem láthattak bérletes előadásokban a nagyszínpadon, megkérdezték, hova tűntem. Mondtam, hogy a stúdióban játszom, ilyen évad is van. Én soha nem kértem szerepet, de nem is utasítottam vissza.
Jó szemük volt a direktoroknak, illetve a rendezőknek.
– Igen, így érzem én is. Mindig a jó sorsomban bíztam. Valaki egyszer azt mondta: „Sok kuglófot kell megenni azért a kevés kis mazsoláért”. Én a kuglófot is szeretem. Egyébként a csalódások abból származnak, ha elvárásokat alakítunk ki magunkban.
Minek köszönhető az Önből áradó harmónia és ragyogás?
– Rengeteget szenvedtem magamtól, magamban. Egy kicsit belefáradtam a küzdelmeimbe, és sikerült nyugalomra tanítanom magam. A lelkemben háborgó tengernek a viharok után le kell csillapodnia, hogy újra nyugodt legyen a felszín. Ahogy öregszem, egyre kevesebb vihar dúl bennem, és egyre nagyobb a tükörsima felület. Néha fáj, ha beledobnak egy kavicsot.
Lesz-e újabb monodráma?
– Soha nem voltak szerepálmaim, óvatos vagyok a vágyakkal, a kérésekkel. Mivel sokakat meglepett a drámaiságom a Könnyek nélkülben, ezért ha a közönségre hallgatok, most szívesen kipróbálnám magam egy vidámabb zenés darabban is. Talán a bohócságot, a női szerelmeket lehetne megmutatni verseken, prózákon, dalokon keresztül. Mivel példaképemről, Domján Editről írtam a diplomamunkámat, és meg is kaptam a nevét viselő díjat, szívesen játszanék egy Domján-estben, hiszen sugárzó személyiség volt.
***
Bőre alatt bizsereg a nevetés
Varga Zsuzsa a kaposvári Csiky Gergely Színház vezető színésze az elmúlt két évtizedben színészi játékáért megkapta a Jászai Mari-díjat, a Domján Edit-díjat, a legjobb szubrettnek járó díjat, s a Gábor Miklós-díjat is magáénak tudhatja. A színház egykori igazgatójáról, Komor Istvánról elnevezett gyűrűvel is elismerték, szülővárosának közgyűlése pedig Kaposvár Város Szolgálatáért kitüntetésben részesítette a színésznőt. Végzősként annak ideén nagy dilemma előtt állt. Nem tudta eldönteni, hogy Kaposvárra térjen-e vissza, vagy inkább a fővárosban maradjon, hiszen kapott ajánlatot budapesti színháztól is. Vámos László és Ádám Ottó is azt tanácsolta neki, hogy mindenképpen a vidéket válassza. Varga Zsuzsa a mai napig nem bánta meg, hogy Kaposvár mellett döntött. Azt mondta, azért fantasztikus vidéki színházban játszani, mert az ember minden végtagja működésben van. Ha csak a prózai oldalát használná, akkor a zenés oldala sorvadt volna el, ha a zenés került volna túlsúlyba, annak pedig a prózai karaktere látná a kárát. Varga Zsuzsa minden szerepében kiváló. Igaz, olykor kék-zöld a teste, hiszen osztottak már rá olyan szerepet is, ahol sokat esett-kelt, de olyat is, amikor a néző is érezte: a remek színésznő bőre alatt bizsereg a nevetés.
