Jézus egy gyógyító csodájáról hallunk a pünkösd utáni 27. vasárnapon görögkatolikus templomainkban (Lk 13,10–17). Már tizennyolc éve gyötörte a betegség lelke a szerencsétlen asszonyt. De Jézus odajött a zsinagógába, szokása szerint tanított, és meggyógyította őt. A történetben szereplő három ige segíthet értelmeznünk az egész történet mondanivalóját: meggörnyedt; fölegyenesedett; megszégyenültek. Ez a három szó ugyanis háromféle magatartást tükröz, melyek nem csak kifelé nyilvánulnak meg, hanem a belső állapotról is árulkodnak.
Meggörnyedt állapotban szenvedett ez az asszony: nem kevés ideje, hanem már tizennyolc éve (Lk 13,11). Hogy miért? Az nem derül ki a történetből, de súlyos beteg lehetett. Külsőleg is meglátszott rajta. Ám hogy belül mit hordozott magában, azt szintén nem lehet tudni. Az akkori idők gondolkodásmódjában azonban benne rejlik az a lehetőség is, hogy nagy bűn terhét cipelte. Magunkra is gondolhatunk: amikor súlyos bűn terheli a lelkünket, annak súlya, bizony, lefelé húz bennünket, szinte meggörnyeszt. És nem jó így élni! Sem a testi, sem a lelki betegség terhével. Egy vigaszunk lehet: ha a bűnbánat liturgikus gesztusával meghajolva végezzük a mellverést – „Uram, irgalmazz nékem… mert vétkeztem teellened” –, akkor Jézus nekünk is segítségünkre siet.
Az asszony aztán fölegyenesedett (Lk 13,13). Hogyne tette volna, amikor megkapta Jézus segítségét. Szóban is, tettben is. Azt mondta neki: „megszabadultál betegségedtől”, és „rátette a kezét”. Mindkettő gyógyító cselekedet. Oly sokszor működött Jézus ehhez hasonlóan! Azt mondta a betegnek: „hited meggyógyított” (Mk 5,34), „bocsánatot nyertek bűneid” (Mk 2,5). A kézrátételt is alkalmazta (Mk 8,23). Mi is átélhetjük Jézus gondviselését és irgalmát, azt énekelve: „a földre szállott, hogy fölemeljen” a bűnök megátalkodottságából. Különösen segít a bűnbocsánat szentségében, hogy fölemelkedhessünk „a sok bűn vasbilincse alól”. Immár nem lehorgasztott fővel, hanem valóban fölegyenesedve léphetünk ki a gyóntatószékből!
A megszégyenültek ige már nem az asszonyra, hanem Jézus vitapartnereire vonatkozik (Lk 13,17). Terhük talán még súlyosabb, mint a tizennyolc éve beteg asszonyé volt. Ők ugyanis már találkoztak Istennek Jézusban megnyilvánuló irgalmával: a szemük láttára ment végbe a gyógyító csoda, és mégis „képmutatóként” viselkedtek. Nem ismerték fel, hogy Jézus fölötte áll az oldás és kötés parancsának. Nem ismerték fel a törvény betűjén túlmutató szeretet cselekedetének jelentőségét. Ezért pirított rájuk Jézus, és ezért szégyenültek meg. Tanulhatunk a történetnek ebből a részéből is. Jézus nem akar és nem is fog megszégyeníteni bennünket, ha nem adunk rá okot. Ezért kell kérnünk szép imádságunk szavaival: „Tölts be minket Szentlelkeddel, hogy kedvesek lehessünk színed előtt, s meg ne szégyenüljünk akkor, mikor mindenkinek érdeme szerint megfizetsz!”
Törekedjünk arra, hogy mindig fölegyenesedve állhassunk Istenünk színe előtt!
