Kérünk, Urunk, töltsd be lelkünket istenséged örökkévaló élvezetével, amelyet drága testednek és vérednek ez idejű vétele előre jelez: Aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké. Ámen.
Az úrnapi szentmise áldozás utáni könyörgésében (az V. századig ennek neve oratio ad complendum, azt követően oratio post communionem) figyelemre méltó a fruitio sempiterna (örökkévaló élvezet) és a perceptio temporalis (ez idejű, vagyis mostani, földön történő vétel), másrészt a divinitas (istenség), valamint a corpus et sanguis (test és vér) kapcsolata. A könyörgés egyszerre hálaadás és kérés, amelyben megköszönjük a szentáldozás kegyelmét, és kérjük, hogy az Úr ajándéka gyümölcsöző legyen bennünk, vagyis jussunk el a Krisztussal való közösség és egyesülés minél teljesebb fokára. De hogyan is? A szentáldozás során a kenyér és a bor színében magunkhoz vettük a mindennapi kenyeret, az Úr drága testét és vérét. Ennyiben a könyörgésben szóhoz jut annak hite és vágya, hogy a kenyér és a bor színe alatt közvetlen és élő kapcsolatba kerülünk, kerüljünk a valóságosan feltámadt, történelmi Krisztus személyével. Ismételten Aquinói Szent Tamás áldozás előtti imádságának szavait szeretném említeni, amelyekben így könyörög az Istenhez: Ó, nagyon szertetett (amantissime) Atyám, add nékem, hogy szeretett Fiadat, akit most elfátyolozva (élet)utamon magamhoz kívánok venni, végül örökké, arcát (színről színre) leplezetlenül szemlélhessem. Az angyali doktor imádságában, ahogy az áldozás utáni könyörgésben is, megjelenik a szavak játéka: velatus-revelatus – elfátyolozott-leplezetlen, vagyis ma a kenyér és a bor színe alatt, majdan örökké a boldogító színelátásban. Ennyiben a feltámadt Krisztussal való lelki közösség, amelyért hálát adunk a könyörgésben, egyúttal jövendő dicsőségünk és feltámadásunk záloga is.
