A szentmisében az igeliturgia csúcspontját az evangélium felolvasása jelenti. Hisszük, hogy maga a feltámadott hirdeti meg számunkra Isten országának beköszöntét, itt és most. Az evangéliumot vasárnaponként vagy nagy ünnepeken az evangéliumoskönyvből is olvashatja a szolgálattevő diakónus vagy pap. A bevonuláskor a menetben előkelő helyet kap a magasba emelt, díszes evangeliarium, amely a liturgia első felében az oltáron kap helyet. Míg a hívek az Alleluját éneklik, a szolgálattevő a könyvet magasra emeli, s kis körmenetben az oltárról a felolvasás helyéhez, az ambóhoz viszi. Majd ünnepélyesen kinyitja, és felolvassa, vagy egyszerű dallammal elénekli (ez az úgynevezett úgynevezett kantilláció) a napi evangéliumi szakaszt.
Sok templomban szokás, hogy a napi szakasz elhangzása után magasba emelik az evangéliumoskönyvet, és ekkor mondja a felolvasó: „Ezek az evangélium igéi!”, mire a hívek azt válaszolják: „Áldunk téged, Krisztus!”. Ez a szép szokás nyilván nem pusztán a könyvnek szeretné megadni a tiszteletet, hanem a benne leírt szent szövegnek. A kereszténység azonban hagyományos értelemben nem a könyv vallása. A Biblia nem önmagában szent könyv, hanem az igehirdetés történésében válik azzá, ahogyan az igehirdetésben, a hit továbbadásának folyamatában lett maga is könyvvé. A meghirdetésben és a befogadásban lesz valóban Isten szava, ott és akkor, az istentisztelet folyamatában. Így amikor a lektor, a diakónus vagy a pap ezt mondja: „Ez az Isten igéje vagy „Ezek az evangélium igéi”, még helyesebb, ha nem a könyvet mutatja, hanem azokra az emberekre néz, akiknek a szívében és akiknek a közösségében itt és most szól az Úr, itt és most visszhangzik a könyvből, a betű fogságából már kiszabadított, átlelkesült ige.
Csak az az igehirdetés lehet hiteles, egyáltalán hallgatható, amely e folyamat részesének tudja magát.
