A farizeusok kérdésének nem azért nem örül Jézus, mert próbára akarják tenni, hanem mert rossz oldalról közelítenek a teremtés egyik legfontosabb ajándékához. És itt most nem a tiszta vízre, a szennyezetlen talajra vagy levegőre gondolok, hanem arra, hogy az embernek társa van. Pedig Ádámnak paradicsomi dolga volt, minden élőlény fölött hatalmat kapott, amennyiben nevet adott nekik, és senki sem szólt bele, hogy jó-e az a név. Nem is neki hiányzik a társ, hiszen hogyan hiányozhatna az életéből olyasvalaki, akinek a létéről nincs fogalma, akire nincs szava. Csak a Teremtő veszi észre, hogy „nem jó az embernek egyedül lennie”. Aki az embert boldogságra teremtette, rögtön látja, hogy ennyi állat között, teljes békében sem lehet boldog Ádám, mert a boldogsághoz kapcsolatra van szüksége. Kapcsolata persze volt addig is, hiszen az egész állatvilág Ádám elé járult, ő pedig felnézett Istenre, és imádta, engedelmeskedett neki. Ezek azonban alá- és fölérendelt kapcsolatok voltak. Kibontakozni, boldognak lenni: ehhez egy másik, hozzá hasonló emberre van szükség. Aki azonban mégsem a klónja. A Teremtő így megalkotta a társat, Ádáméval megegyező anyagból, csontból és húsból, de mégis egy kicsit különbözőnek teremtette, hogy így legyen neki megfelelő (a héberben: „vele szemben lévő”). És ez lett Éva: Ádámhoz hasonló, csak kedvesebb, szebb, néhány külső jegyben eltérő, és lelkivilágában is talányosan különböző. Ádám mégis úgy érezte – felébredve világrendet gyógyító álmából –, hogy teljes lett az élete. Megdobbant a szíve, és azt érezte, hogy jó lennie, van értelme az életének.
Végül a Teremtő megállapítja, hogy most még jobb lett a teremtés, mint volt. Isten tapasztalati tanulása ez? Teológiailag nézve a tökéletes Isten nem tanulhat, hiszen mindent tud. Akkor talán inkább Ádám számára volt ez tanulás, mert megismerhette, milyen a paradicsom Éva nélkül, és amikor a bűnbeesés után nehéz napokat éltek együtt, és megszületett a veszekedés, akkor visszaemlékezhetett arra, hogy még így is jobb a világ Évával, mint nélküle. Mark Twain Ádám és Éva naplója című könyvében ezt írja: a paradicsomból kiűzött Ádám sok küzdelmes évük után ezt írta Éva sírjára: ahol ő volt, ott volt a paradicsom. Szabad-e elbocsátani a feleséget? A kérdés inkább az, hogy tévedett-e a Teremtő, és jó-e az embernek egyedül lennie? Vagy, ha Isten a teremtést párkapcsolattal teszi teljessé, parancsolhatjuk-e az embernek, hogy egyedül legyen?
