A II. vatikáni zsinat liturgikus reformjának következtében az új Graduale Romanum Úrnapjára a Qui mandúcat carnem meam, illetve a Hoc corpus kezdetű antifónákat írja elő, az elsőt leginkább az A és B, az utóbbit a C olvasmányos rendhez igazítva. A évben a Jn 6,51–58 szakaszt olvassuk fel, amely szakasz Jézusról, az élő kenyérről szól (ugyanez B év 20. évközi vasárnapján), B évben a Mk 14,12–16.22–26 szakaszt olvassuk az Oltáriszentség alapításáról. Az A év evangéliumi szakasza adja az áldozási antifóna szövegét is: Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad és én őbenne – mondja az Úr. Jézus az élő kenyér, amint ő az élő víz is (vö. Jn 4,10; Jel 21,6). Az, amit Jézus önnön személyéről állít, valójában tanúság a küldetéséről és annak formájáról: Jézus személye az áldozati önátadás. Ő, aki a valóságos élő kenyér, egyben az élet kenyere a világ életéért. Így érthetőek Jézus szavai, amikor saját testéről (gör. szarksz) mint áldozati eledelről beszél (vö. Iz 53,5–6.12). Jézus túllépett hallgatóságának vallási gondolkodásán, és kitágította annak határait. Önmagát a próféta által megjövendölt Emberfiával azonosítva kijelenti: testét valósággal rágni, vérét valósággal inni szükséges, hogy létrejöjjön a valóságos, kölcsönös és személyi immanencia, amelyet a maradás szóval fejez ki. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Jézus valóságos személye, annak eucharisztikus fogyasztása és a feltámadás valósága egységes misztérium. Jézus személye pedig az ő élete, tanítása, áldozati halála és feltámadása, amelybe bevon bennünket, és amelyet életünkké teszünk a szentáldozás folyamán. Szent Tamás Szent Ágoston tanítására hivatkozva (Tract. in Io. Serm. 26.18.) a belső, lelki kapcsolat fontosságát emeli ki.
