A Görögkatolikus Egyházban a pünkösd utáni tizenharmadik vasárnapon a gyilkos szőlőművesekről szóló példabeszédet olvassuk a szent liturgiában (Mt 21,33–42). Nem kétséges, hogy a szőlősgazda magát az „Édenkertet plántáló” mennyei Atyát jelenti, aki az egész emberiség javát akarja. A szőlőművesek Isten választott népét jelenítik meg, és a szolgák az ószövetségi próféták, bírák, királyok. A gazda fia – Lukács evangélista szerint a „kedves fiú” (Lk 20,13), Márk evangélista szerint pedig az „egyetlen fiú” (Mk 12,6) – maga Jézus Krisztus, „Istennek egyszülött Fia és Igéje”. Ez a történet látszólag pesszimista módon ér véget. A „gyilkos” szőlőművesek annyira gonoszak, hogy nemcsak a prófétákat és Isten más küldötteit távolítják el körükből, hanem még az egyetlen „örököst” is megölik. Ámde Isten mindenkit üdvözíteni akaró terve (1Tim 2,4) nem hiúsulhat meg! A kivetés és elvetés után csodálatra méltó felmagasztalás következik, amint Jézus mondja az elvetett, de csodálatossá vált szegletkőről (Zsolt 118,22–23).
A gyilkos szőlőművesek – éppen úgy, mint kortársaink közül sokan – nem akarják a kapcsolatot urukkal, az Úrral. Hiába kaptak pompás lehetőséget a mindennapi életre – a gazda gondoskodott kerítésről, munkaeszközökről, őrtoronyról, minden szükséges dologról –, ők nem tudják megbecsülni a kapott ajándékot. Szinte a mai világ hatalmasait látjuk ebben, akik kizsigerelik Földünket. De látjuk saját magunkat is, akik a környezetünk szennyezése közben nem gondolunk arra, hogy művelnünk kell a Földünket, nem pedig tönkretennünk. Nem figyelnek, nem figyelünk az isteni szóra.
A gazda követeit nem tudják megbecsülni a bérlők. Pedig azok nem akarnak mást tenni, csak azt, amivel az uruk megbízta őket. És mit kapnak cserébe? Megverik, megkövezik, megölik őket. Máskor is szólt már erről Jézus, amikor elmondta, hogy a prófétának nincs becsülete a saját hazájában (Mk 6,4). Szinte a mai világ helyzetét látjuk ebben is. Kevés a becsületük Isten küldötteinek. Még a pápát is mennyien és milyen alattomos módon támadják! S hetente kapunk hírt arról, hogy keresztény, katolikus papokat gyilkolnak. De hát ezt tették az egyszülött Fiúval is, amikor keresztre feszítve, gyalázatos módon meggyilkolták! Ámde az ő története sem remény nélkül ért véget, mert felmagasztalásban részesült feltámadásában (Fil 2,9). És az „elvetett kő” a legfontosabb kővé vált az Egyház épületében.
A példabeszédből nekünk is tanulnunk kell. Becsüljük meg ajándékba kapott világunkat, óvjuk és védjük a környezetszennyezéstől, amennyire csak lehet! Becsüljük meg Isten mai küldötteit, az Egyház szolgáit, amennyire csak tehetjük! Mert így számíthatunk arra, hogy liturgikus énekeink, imádságaink meghallgatásra találnak. Így fordulunk Urunkhoz: „Ne vess meg engem, Üdvözítőm, bárha restségbe vagyok is elmerülve”; „Ne vess el bennünket színed elől, hanem kegyeskedjél rajtunk könyörülni”. Az engesztelő pártfogásával segítő Istenszülőhöz könyörögve pedig így imádkozunk: „Ne vesd meg a mi bűnös ajkainkról eredő imádságunkat.”
Akarjunk csodálatossá lenni az Úr szemében!
