Sokan töprengtek már el azon, hogy a liturgiát szabad-e a gyerekek szintjére vinni, vagy már csecsemőkortól szoktatni kell őket a templomi áhítat légköréhez, hogy abba belenőve felnőttkorukban mintegy természetesen vegyenek részt a liturgián. Mindkét vélemény mellett szólnak komoly, elfogadható érvek. Talán nem is érdemes mereven szembeállítani a két szempontot, hanem megnézni, hogy milyen közegben melyiknek van inkább érvénye.
Egyedülálló lelkipásztori helyzet az, ha teljes családok kisgyermekekkel és csecsemőkkel jöhetnek a szentmisére, anélkül, hogy pironkodniuk kellene a csemeték által elkerülhetetlenül megjelenő hangok, zörejek, néha kisebbfajta káosz miatt. A család abban a természetes közegben vehet rész büntetlenül a vasárnapi istentiszteleten, ahogy a hitét éli, a szülőknek praktikus szempontok miatt nem feltétlenül kell külön misére járniuk.
A liturgia ilyenkor természetesen kerülhet párbeszédbe a gyermekekkel, anélkül, hogy nagyobb változtatásokat igényelne. Az énekek, a közösen végzett mozdulatok, az elmondott szavak mégis különös mérlegre kerülnek ebben a zsibongó világban. Óhatatlanul kiderül, mi az, aminek elemi ereje van, és mi a sallang. És ebben a közegben tanuljuk meg azt is, hogy nem kell mindennek teljesen érthetőnek lennie ahhoz, hogy értelme, hatása legyen.
A családos mise különleges pillanata a homília: a papnak érdemes leszállni a szószék magasából, és megkérdezni a gyermekeket. Meglepő útravalót kaphat az egész gyülekezet „természetes teológiából” és gyermekek veleszületett Isten-ismeretéből, ha párbeszédre lép a kicsikkel. Arra is jó ez, hogy rádöbbenjünk: elméleteink néha kilométerekkel a bennünket hallgatók feje fölött húznak el…
Jó, ha közben a gyermekek a szent iránti tiszteletet és a kerettartást is tanulják: a szülők és a pap együttműködéséből, párbeszédéből születhet meg az a légkör, ahol tudjuk, mikor van helye a vidámságnak, a csendnek, a figyelemnek, a térdre borulásnak.
