Fotó: Lambert Attila
A hőségriadó napján érkezünk, ezért a fák dicséretével kezdem. A máriapócsi kegytemplom körül egyetlen szöget sem lehetne leejteni, de csak az árnyékos helyeken. Máshol mindenütt kibírhatatlanul éget a nap. Tapasztalatból beszélek, mivel sétám során negyedórán keresztül egyetlen olyan helyet sem találok, ahonnét hallanám a misét, és ne szenvednék közben. A legkisebb fák szerepe is felértékelődik. Még a legvéznább cserjék árnyékába is mindenütt legalább tízen próbálnak behúzódni. A Kossuth tér ezért különös képet mutat: a sokaság szigetekben áll, üldögél, sokan a füvön, kockás takarókon – minden egyéb terület viszont, amelyet a nap ér (és ebből van több), teljesen üres.
Gondolatban velem együtt bizonyára ezrek áldják most az összes kertészt, akik évekkel-évtizedekkel ezelőtt fát ültettek itt, és persze legkedvesebb barátainkként gondolunk a fákra, amelyeknek – most így érezzük – szinte az életben maradásunkat köszönhetjük. Magyarországon manapság naponta halljuk, hogy itt-ott, főleg építkezésekre hivatkozva százával vágják ki a fákat.
A mai példa nyomatékos figyelmeztetésként is értelmezhető: magunkat pusztítjuk, ha nem szeretjük jobban e szelíd, kiszolgáltatott barátainkat.
A téren helyenként párakapuk: a jótékony permet a kegyelem erejét érzékelteti, akárcsak az, hogy lépten-nyomon gyónó emberekbe botlok. A tömegtől sokszor igazán el sem különülő papok és gyónók természetes jelenléte azonnal megértet valamit abból, „mit tud” Máriapócs.
Az összkép alapján ide főleg családok érkeztek ma, mert életkori szempontból teljesen behatárolhatatlan a tömeg. A karon ülő babától a nagyon idősekig minden korosztály képviselteti magát. Babakocsiból ugyanúgy sok van, mint motoros kerekesszékből, és ami helyi sajátosság: többen is a kismotorjukon ülve hallgatják a misét. Két további látványelem szintén meghatározó: ennyiféle szalmakalapot soha nem láttam még egyszerre, itt az asszonyok általánosan kedvelt viselete. A másik pedig a rengeteg esernyő, amellyel jobb híján a napsugarak ellen védekeznek, akik csak az árnyékos területek szélén találtak helyet.
Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi püspök a mise kezdetén megköszöni Kocsis Fülöpnek, hogy prédikálni fog, „tanít és biztat bennünket”, majd felhívja a figyelmünket a mai evangélium egy fontos pontjára. Arra, hogy a csodálatos kenyérszaporítás után erőszakkal királlyá akarják tenni Jézust, ám ő nem engedi. Azt viszont később engedi majd, hogy keresztre feszítsék, és ez egyértelműen megmutatja, mit tartott a küldetésének.
A püspök az egyházmegyei zarándoklat alkalmából arra kéri az egybegyűlteket, hogy imádkozzanak a magyar fiatalokért. Közülük ezerkétszázan (az egyházmegyéből ötvenen) éppen ma reggel indultak Rómába, a nemzetközi ministránstalálkozóra.
Az ószövetségi olvasmányban Elizeus próféta szaporít kenyeret, az újszövetségiben Jézus. A szentleckében pedig Pál apostol ezt köti a lelkünkre: „Éljetek méltó módon ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatosságban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Igyekezzetek megtartani a lelki egységet a béke kötelékében. Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindenek fölött áll, mindent áthat, és mindenben benne van.”
Kocsis Fülöp megköszöni Palánki Ferencnek, hogy felkérte: ő adjon lelki táplálékot ma az egybegyűlteknek. Ám kissé szabódva áll most itt, mondja, mert nem biztos abban, hogy elég lesz-e, amit mondani fog. De aztán annak a reményének ad hangot, hogy néhány egyszerű szavát majd megszaporítja az Úristen, és így a megjelentek valamicskét még haza is vihetnek belőle.
Szent Anna, Mária anyja és Jézus nagyanyja ünnepét üljük, ezért ma a nagymamák és a nagypapák hivatásáról fog beszélni, bocsátja előre. A család fontosságára utal, hogy Jézus sok lemondása mellett egyvalamiről nem mondott le: a családról. A nagyszülők feladata a család egyben tartása. Ami nemcsak sütisütésben nyilvánul meg, és abban, hogy hozzájuk lehet vinni a gyerekeket, amikor a szülők nem érnek rá. Hanem az imádságukban is. Sok felnőttkori megtérés hátterében húzódik meg egy-egy nagymama imája. Mire nagyszülő lesz valaki, mindenképpen imádságos emberré kell válnia. Az előző rendszerben a hatalom abban a hitben volt, hogy mivel a templomokban az idősek vannak többségben, amint ők kihalnak, vége lesz az egyházi közösségnek. Ám nem így történt, pedig a régi öregek valóban meghaltak. Mindig új és új nemzedékek találták meg a templomot öregségükre. Az eszmény mégsem az, hogy csak az idősek imádkozzanak, hanem hogy mindenki egész életén keresztül. Készülve arra az időre, amikor talán a családunkat megmentővé válik majd az imádságunk. A családot egyben tartóvá. Fontos, hogy a nagyszülők jelen legyenek a családok életében, de arra figyelniük kell, hogy hagyják a gyermekeiknek a saját életüket élni. Ne adjanak nekik utasításokat, és tanácsot is csak akkor, ha kérik. Amit tizennyolc-húszéves korukig meg tudtak nekik tanítani, az a lelkük mélyén biztosan hatni fog, még ha közben kanyarokat is vesz az életük. Erkölcsi prédikációk ilyenkor már nem segítenek.
Korábban együtt éltek a nemzedékek, így a nagyszülők értékei átivódtak-áttevődtek az unokákéba. Csak családban tudunk egészségesen felnövekedni. Az Egyház, sőt maga az Isten, a Szentháromság is család: szeretetközösség. Fontos, hogy ne hatalmi viszonyként tekintsünk a szülő-gyermek kapcsolatra.
A nagyszülők nem a saját bölcsességükre támaszkodva tudják a legtöbbet tenni a családjukért, hanem az isteni kegyelem közvetítésével. Gondoljunk bele, hogy legszebb imádságunk, a Miatyánk egy család kifejeződése, hiszen Istent a gyermekeiként szólítjuk meg benne. Fontos az Eucharisztia vétele is, amelyben Krisztus családi asztal köré hív meg bennünket. Istenkapcsolatunk forrása az Eucharisztia, sokszor mégsem élünk vele. Egy régi történet jól példázza ennek képtelenségét. A harmincas években egy magyar család mindenét eladta, hogy kivándorolhasson Amerikába. Hajójegyet vettek, ami annyira drága volt, hogy a fedélzeten kapható ételekre már nem maradt pénzük, ezért kekszen és kétszersültön éltek a hosszú út alatt. A megérkezés előtti utolsó estére azonban az apa meglepetést készített elő: az erre a célra félretett pénzből éttermi vacsorát akart fizetni a családnak. Jóízűen megvacsoráztak a hosszú nélkülözés után, ám amikor a fizetésre került volna sor, a pincér azzal az információval lepte meg őket, hogy ingyen ettek: a napi háromszori étkezés benne volt a hajójegy árában. Ők mégsem éltek vele, ahogyan gyakran mi sem élünk Jézus meghívásával, amikor önmagával akar táplálni bennünket.
