Tizenegy éves koromban, 1962-ben ismertem meg Sir Edmund Hillary nevét, a korszak egyik magyarra fordított sikerkönyvének köszönhetően, amelyet a híres új-zélandi hegymászóval, Vivian Fuchs társszerzővel együtt írt. Ekkor még kalandregényként fogtam fel Az Antarktisz meghódítása című munkát, most azonban már egészen más szempontok miatt nyűgözött le a patinás Athenaeum Kiadó nagyon méltó „könyves” megemlékezése a Mount Everest meghódításának 65. születésnapjáról. Azt már gyerekfejjel érzékeltem, hogy amit olvasok, nem csupán izgalmas, hanem nagyon szeretni való és a nevezetes emberek gyakori gőgjétől, fölényétől mentes írás is.
Most, a Pillantás a csúcsrólban igazán felnőttesen elmélyedve ennél még sokkal többet kaptam, s kaphatnak mindazok – szenvedélyes hegyrajongók és megrögzött tériszonyosok egyaránt –, akik ezt az angolul 1999-ben megjelent hegymászói életrajzot kézbe veszik. Mert az 1919-ben, az új-zélandi Aucklandben, egy újságírásból, majd méhészkedésből élő apa fiaként született szerző, aki 2008-ban, 88 évesen, közszeretetnek örvendve hunyt el, nem csupán az angolok által hét ízben hiába ostromolt Mount Everest meghódításának krónikájára vállalkozik ebben a művében. S még csak nem is hosszú és sikerekben gazdag hegymászói pályafutásának diadalközpontú bemutatására, hanem ennél sokkal többre. Nem didaktikusan, nem szájbarágósan, hanem brit állampolgárhoz méltóan száraz humorral kommentál világhírű eseménysorokat, miközben önmagát finom iróniával és az önimádat legcsekélyebb jele nélkül jellemzi. Szép ráadásként pedig a könyv minden lapján emberségleckéket ad nekünk.
Nézzük például, milyen visszafogottan, szerényen és önkritikusan idézi fel 1953. május 29-ét, amikor 11.30-kor ő és Tendzing Norgaj serpa meghódította a bennszülöttek által Csomolungmának, a Föld Istenasszonyának nevezett, magát nehezen megadó magaslatot: „Angolszász szokás szerint kinyújtottam a karom, hogy kezet szorítsak Tendzinggel, de ő nem elégedett meg ezzel a gesztussal: szélesre tárt karokkal hozzám lépett, és megölelt. Természetesen viszonoztam a barátság e szép megnyilvánulását. Tendzing talán még nálam is izgatottabb volt; majd kibújt a bőréből, hogy sikerült feljutnunk a csúcsra.”
Ez a pillanat egy életen át tartó barátság kezdete volt, s talán annak az ugyancsak sok évtizedes szeretetszolgálatnak is, amely Hillaryt a továbbiakban Nepálhoz, a nepáliakhoz fűzte. Aminek nem is az a legfontosabb eleme, hogy a neves új-zélandi „hegyi ember” 1985-től négy és fél éven át hazája indiai, nepáli és bangladesi nagyköveteként szolgált, és hogy tiszteletbeli nepáli állampolgár lett. Hanem sokkal inkább az, hogy a szinte percekkel a Mount Everest meghódítása után lovaggá ütött Sir Edmund Hillary 27 nepáli iskola, két kórház, több híd és repülőtér építésének kezdeményezője és segítője volt, továbbá számos kolostor létrejöttének támogatója és a helyi vízvezeték-hálózat egyik fejlesztője. A tanárképzéstől az erdőgazdálkodásig minden fontos, életminőséget javító kezdeményezésből részt vállalt.
Nepál iránti szeretete akkor sem hagyott alább, amikor 1975-ben, első ottani iskolaépítési jószolgálati útján repülőgép-baleset során elveszítette első feleségét, Mary Louise-t és három gyermeke egyikét, apjáért mindig repeső kislányát, Belindát. A Hillary család életéről készült, online elérhető, nagyon megható nyaralási filmepizódokban egyébként Belinda is felbukkan.
A filmeket nem véletlenül említem itt. Olyan sok és olyan gazdag anyag böngészhető össze e könyv főhőséről, a hozzá közel álló barátokról, hegymászótársakról, élete megannyi nevezetes történéséről – útjairól a Himalájától az Antarktiszig, de akár a gangeszi vízitúráig, az 1953-as lovaggá ütéstől az időskori, 1995-ös Térdszalagrend-átadási szertartásig sok minden a filmvászonra és a világhálóra került –, hogy mindenkinek szívből ajánlom az olvasással párhuzamos internetes kalandozást.
Álljon még itt egy nagyon „hillarys” idézet a könyv végéről, amelyben, mint az önéletrajz során annyiszor, emelkedettség és kedvesen humoros köznapiság békés egymás mellett élésének lehetünk tanúi: „Ékszerekkel díszített, bokáig érő köpenyben, tollbokrétás kalappal a fejünkön sétáltunk le Margaret Thatcherrel karöltve a dombon kanyargó úton, amelynek mindkét oldalát tapsoló, éljenző emberek ezrei szegélyezték. A kápolnában megtartott istentisztelet megható és felemelő élmény volt. A kórus csodálatos záróénekét követően a királynő ünnepélyesen a rend tagjává fogadott bennünket (…). Miután a királyi család díszes hintókon eltávozott, előálltak a limuzinjaink, (…) és visszavittek bennünket a Buckingham-palotába, ahol ittunk egy csésze teát, és ettünk egy igen ízletes uborkás szendvicset.”
Végül egy megfigyelés: Gellért Marcell műfordítása – ezt számtalan film- és tévériport meghallgatása, megnézése után bátran állíthatom – tökéletesen tolmácsolja Sir Edmund Hillary stílusát, ezt a végtelenül természetes és rokonszenves, egyedi, a „hírességek” önéletírásainak zömétől (tisztelet a kivételeknek!) nagyon távoli beszédmódot.
(Sir Edmund Hillary: Pillantás a csúcsról. A legendás hegymászó memoárja a Mount Everest meghódításának 65. évfordulójára. Athenaeum, Budapest. Gellért Marcell fordítása)
