A sírvilágtól az örökkévalóságig
Fotó: Gebauer Szabolcs

 

Kákosy László tanítványaként a ’80-as évek közepétől kutat Egyiptomban. 1995 óta a Thébai Magyar Régészeti Misszió keretében a Sheikh Abd el-Gurna-domb keleti oldalán a nekropolisz sziklasírjait tárja fel és dokumentálja. Bács Tamás 2005 szeptemberétől egykori alma matere, az ELTE Egyiptológia Tanszékének vezetője. A Gondolat Kiadó gondozásában tavaly jelent meg a Bevezetés az ókori Egyiptom művészetébe című ismeretterjesztő kötete. Egy illusztrációkkal teli, vékony, tartalmát tekintve szikár, keresetlen, lényegre törő könyv született. Először arról kérdeztem, vajon habitusa, életfelfogása, stílusa tükröződik-e ebben a formában.

– A könyv alapja valójában egyetemi tananyag, amelynek megvannak a maga műfaji kötöttségei. Egyetemi berkekben nagyrészt hozzáférhető volt az anyag, de úgy éreztem, hogy így nem tud szélesebb körben hasznosulni. Arra gondoltam, jó volna megjelentetni egy kisebb kötetben. A nyugati könyvkiadásban ez most népszerű ismeretterjesztő forma. Magam szívesebben adtam volna a „nagyon rövid bevezetés” címet, de a kiadó nem akarta ezt a fajta leszűkítést. A szöveg a vállalásból fakadóan valóban nagyon koncentrált és lényegre törő.

Képanyagát tekintve is különleges a könyv, ugyanis elsősorban nem a nagyon ismert, emblematikus műtárgyakkal illusztrálta a szöveget. Ez is a koncepció része volt?

– Ebben a gyakorlati szempontok is szerepet játszottak. A komoly mesterműveket, az azokról készített profi fotókat szerzői jogok védik. A mindenféle jogdíjak kifizetésére nem vállalkozhatott a kiadó, mert akkor a könyv jóval többe kerülne. Ennek ellenére, illetve ezzel együtt úgy kellett megoldani a képválogatást, hogy a fotók jól reprezentálják a leírtakat, és azért szélesebb körben is ismert helyszínek, alkotások, „motívumok” is bekerüljenek illusztrációként. Nagy segítségemre voltak ebben olyan kollégák, akik felajánlották az érintett helyszínekről, műemlékekről és más egyiptomi mesterművekről készített fotóikat. Roppant élvezetet nyújtott számomra megkeresni azokat a tárgyakat, amelyek ugyanazt vagy majdnem ugyanazt a színvonalat képviselik, mint az emblematikus alkotások, de kevésbé dokumentáltak. Ezzel is szerettem volna szélesíteni az olvasók látókörét.

Feltűnt, hogy a legtöbb gyűjteményi műtárgyfotó a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeumból való. Ön New Yorkban született. A válogatásban szerepet játszott valamiféle személyes, érzelmi kötődés is?

– Valóban New Yorkban születtem, de nagyon hamar elkerültem onnan. Csak két évvel ezelőtt volt módom először visszatérni a „szülőfalumba”, és akkor láttam az egyiptomi gyűjteményt a maga fizikai valójában. Többek között azért mentem, mert előadást tartottam a munkámról. Korábbról ismertem már az ottani kollégákat. Ez a személyes oldal. Másrészt a Metropolitan Múzeum csodálatra méltó, követésre érdemes kultúrpolitikája, hogy a gyűjteményei­ről készült fotókat ingyenesen letölthetővé tette a neten. Jóllehet a világ legtöbb nagy múzeuma hasonlóan járt el, a Metropolitan „public domainbe” helyezte a képeit, vagy­is ezek a fotók szabadon publikálhatók is. Egyébként több más amerikai gyűjtemény, például a baltimore-i Walters Art Museum egyik egyiptomi műtárgya is szerepel a könyvben, Philadelphiából több is.

Jelentőségük szerint hogyan rangsorolná a világ nagy egyiptomi gyűjteményeit?

– A rangsort nem nekem kell felállítanom, hiszen az egyiptológia ezt már több mint száz évvel ezelőtt megtette. A legnagyobb gyűjtemény egyértelműen a londoni British Museumban található, aztán jön a párizsi Louvre. Berlin a harmadik. Kevesen tudják, hogy a negyedik a torinói Egyiptomi Múzeum, ugyanis azok a konzulok, akik a XIX. század első harmadában Egyiptomban gyűjtöttek, s akik az anyagaikkal megalapozták a British Museum és a Louvre vonatkozó tárgykörét, kincseik egy részét Torinónak adták el. A Savoyaiak úgy gondolták, hogy Párizs, London típusú fővárost, világvárost alakítanak ki Torinóból. Akkoriban, 1820–1830 körül egy metropolisztól elvárták, hogy rendelkezzék jelentős egyiptomi gyűjteménnyel is. Mennyiség és minőség tekintetében egyaránt csodálatos anyag gyűlt össze, amely a mai napig önálló múzeumként létezik. Ezek mellé később felsorakoztak az amerikai gyűjtemények, elsősorban New York, Boston, amelyek egyrészt a nagy amerikai ásatások, másrészt vásárlások útján bővültek, gazdagodtak. Bécsi színvonalú gyűjteményből több is van Európában, például kisebb francia, olasz, svájci városokban, de említhetem a koppenhágai Glyptoteket, a brüsszeli vagy akár a leideni egyiptomi gyűjteményt is.

Mi a helyzet a Szépművészeti Múzeum léptékét tekintve az említetteknél lényegesen kisebb, de közép-európai viszonylatban jelentős egyiptomi anyagával?

– A Monarchia idején, 1907-ben, ahogyan a németek, úgy mi is felállíthattuk volna a magunk régészeti intézetét Kairóban, de ez azóta sem sikerült. A magyar egyiptológia örök szélmalomharca ez. A Szép­művészeti Múzeum gyűjteménye a Back Fülöp vezette sarunai és gamhudi ásatás anyagára épül, illetve vásárlásokból állt össze. Mindenképpen visszahat, hogy valójában nem vettünk részt az egyiptomi terepmunkákban. Egyébként az 1983-ban kezdődött, Kákosy László-féle thébai Dzse­hu­timesz-ásatás volt az utolsó külföldi expedíció, amely hivatalosan leletmegosztást kért, és kapott is tárgyakat. Az első szezonom Egyiptomban, 1984-ben éppen e leletmegosztás ügyével indult. A Szépművészetiben külön vitrinbe került ez az anyag. A Tutanhamon-kincs megtalálásáig egészen másként működött a leletmegosztás. Az egyiptomi régészeti hatóságnak lépnie kellett; nem engedhették, hogy Howard Carter, illetve Lord Carnarvon Angliába vigye a műkincseket. Akkoriban, az 1920-as években kezdték szigorítani a ritka mesterművekre vonatkozó jogszabályokat, aztán a ’80-as évek elején hoztak egy rendeletet, amely betiltotta a műtárgyak kivitelét, sőt az addig legálisan működő régiség- és műkincs-kereskedelmet is megszüntették. Ma már csak az 1974 előtt külföldre került és nem rablóásatásból származó műtárgyakat lehet hivatalosan adni-venni. Egyiptom nagy erőkkel dolgozik a kicsempészett leletek visszaszerzéséért, amiben a nagy múzeumok is partnerek.

A könyv fejezeteit végignézve – az előzményektől, a prehisztorikus kortól a későkorig, azaz Krisztus előtt 3300-tól 332-ig – feltűnik, hogy sokszor konkrét személyekhez, uralkodókhoz köthetők időszakok, stílusok. A klasszikus ó-, közép- és újbirodalom, illetve az átmeneti korok kultúrtörténete végül is leegyszerűsítve nagy nevekkel is címkézhető? Dzsószer és Imhotep, Hatsepszut, Ehnaton, a hosszú életű II. Ramszesz és vele az úgynevezett Ramesszida-kor…

– Valamennyire meghatározható, de a „nagy tervező”, „építész” Imhotep esetében is valójában inkább kollektíváról lehetett szó. Összetett kérdés, kezdve a kézművességtől: beszélhetünk-e esetükben művészről, művészetről? Ki a felelős valaminek a létrehozásáért? Ki az alkotó, ki a patrónus, ki határozta meg az ikonográfiát? Még a középkor és a reneszánsz európai művészete is „kollektív produktum” volt, az egyes műfajok zsenijeit igazán csak a XVIII. században kezdjük felfedezni. Az ókori Egyiptom több ezer éves történetéből kevés nevesíthető-nevesített „felelőst” ismerünk. Hagyományosan bizonyos korszakokat, jellemzőket köthetünk uralkodókhoz, így például a piramist építtető Kheopszhoz vagy II. Ramszeszhez – de ezek csak fogódzók. Kheopsz esetében is inkább a fia, Hemiunu herceg lehetett az igazi – a tervezést és a kivitelezést megszervező, levezénylő – zseni. A középbirodalom bő négyszáz évét – valamennyi művészi eredményével – maguk az egyiptomiak is „klasszikus kornak” tekintették. Az egyiptomi egy önmagával állandó dialógust folytató kultúra volt, amely folyamatosan újragondolta a hagyományait. A múltjából elvetett vagy éppen visszahozott elemeket, újra magához emelt lényegesnek tartott és ismét fontossá váló részleteket.

Eszerint már az ókori Egyiptomban is megjelent a „neo”?

– Hogyne. Van, aki azt mondja, hogy a későkor nem más, mint az eklektika, amikor már mindenhonnan hoztak és összeraktak korábban együtt soha nem látott elemeket. Ahogy a XIX. század végén Európában. Hallatlanul izgalmas, sokkal dinamikusabb és érdekesebb valóság ez, mint elsőre gondolnánk. Azért van így, mert a külső szemlélő számára Egyiptom – egyébként nagyon is szándékoltan – az állandóság, a maradandóság, a mozdulatlanság, vagyis a stabilitás képét tükrözi. Többek között Platón is ezért szerette és tartotta „ideálnak”. Az egyiptomiak kezdetektől felmérték, hogy a stílus állandósága ezt a stabilitást fogja biztosítani, kulturálisan és az identitás szempontjából is. Művészeti témájú egyetemi óráim kezdetén gyakran emlegetem: az egyiptomi tárgyakat mindenki felismeri a múzeumokban. A fa­raó­nikus kultúra már régen nem él, a stílusa mégis egész biztosan beazonosítható. Gondoljunk bele, hány olyan kultúra van a világon, amelyről tudunk, az emlékeit szemlélve mégis elbizonytalanodunk, mert csak alig különbözik a másiktól, a „szomszédostól”. Még ma sem tudjuk igazán felfogni és értékelni, hogy mi jött létre az egyiptomi művészettel. Ahhoz persze, hogy a belső mozgásait, változásait kövessük, már alaposan el kell mélyülni benne.

Kalauza a későkor művészetével zárul. A Ptolemaioszokat, a hellenizmus hatásait miért hagyta ki? Annyira más, annyira eltérő volt?

– Ebben a könyvben valóban nem szerepel a hellenisztikus Egyiptom, ami a korábbiaknál is bonyolultabb történeti valóság. Egyiptom betagozódik. Részévé válik egy olyan világnak, amely nála jóval nagyobb. A kor művészete tulajdonképpen dialógus, amit Egyiptom folytatott a hellenizmussal. Hol ellenállt neki, hol próbálta integrálni, egyesíteni, máskor vele együtt keresett új utakat… Ez azonban már jóval nagyobb, összetettebb, messzebbre vezető kérdéskör, amely nem fér egy kis kiadvány keretei közé. Még egy rövid fejezet Nagy Sándor utódairól, a Ptolemaioszokról, aztán a rómaiak, a császárkor Augustustól kezdődően – és akkor hol állunk meg? A bizánci kor előtt, vagy elmenjünk az arab hódításig, amikor a kereszténységről áttértek az iszlámra? Szóval nehéz határokat szabni, megtalálni a helyes arányokat egy rövid ismeretterjesztő könyvben. Nem véletlenül zártam a szöveget azzal a nyitott mondattal, amely már Egyiptom hellenisztikus kori sírművészetének kiindulópontjaira utal.

Az arab hódítással hogyan alakult át a helyi társadalom? Valóban a koptok az ókori egyiptomiak egyenes ági leszármazottai?

– Nemcsak a koptok, a mai egyiptomiak nagy része is az. A koptok a lakosság azon csoportját képezik, akik a nehézségek ellenére megmaradtak kereszténynek. A többség áttért. Tehát nem arról van szó, hogy adva volt x számú keresztény, aztán bejöttek a muszlim arabok, akik idővel többen lettek. A hódító sereg, azt hiszem, negyvenezer főből állt, az első betelepüléssel pedig ha száz­ezren érkeztek az Arab-félszigetről. Persze később is történtek bevándorlások, a négy-ötmilliós egyiptomi lakosság nagyobb részét az áttértek adták. Az igaz, hogy egy muszlim egyiptominak nehéz az iszlám előttihez, a faraónikus múlthoz igazodnia, mert a szemében az bálványimádás, amit a Korán tilt.

Térjünk ki röviden az Ön fő kutatási területére is. Az ELTE terepi munkájának helyszíne 1995 óta a thébai nekropolisz központi része, a Sheikh Abd el-Gurna-domb.

– A hivatalos thébai Egyiptomi Magyar Régészeti Missziót 1983-ban Kákosy László alapította. Az eredeti Dzsehutimesz-ásatás 1995-ig zajlott egyhuzamban. Kákosy halála után Schreiber Gábor kollégám örökölte meg és végezte el az ottani feltárás utómunkálatait. Én ’95-től egy másik területtel kezdtem foglalkozni a Sheikh Abd el-Gurna-dombon. Egyetlen sír feltárásának indult, de hamar kiderült, hogy érdemes összefüggéseiben foglalkoznunk a temető történetével. Ezt a TT65-ös számú, Nebamun, majd Imiszeba nevéhez köthető, átalakított sírt is „újrahasznosították”, később egy keresztény szerzetesi közösség használta lakóhelyként. Aztán egyiptomi falusiak hűsölő esti szállása volt, majd a XIX. század elején, a már említett „konzulok idejében” az egyik brit expedíció francia litográfusa lakott benne. A nekropolisz hosszú és igencsak összetett története részben megkönnyíti, részben megnehezíti a munkánkat. Az, hogy ennyire a figyelem központjában állt ez a terület, azzal járt, hogy Napóleon egyiptomi hadjárata és „expedíciói” óta bolygatták, összejárták, beletúrtak, elvittek innen, de hoztak is ide dolgokat. Egy angol kutató például raktárnak használta a 65-ös sírt; találtam olyan tárgyakat, amelyeket még ő gyűjtött a területen. Szóval a hely modern kori története is hallatlanul izgalmas. A Krisztus utáni VI–VIII. század folyamán a kopt szerzetesek által a kolostori létformához alakított területen egyszerre több sírt tudunk tanulmányozni. Mivel ezek jórészt igen rongált állapotúak, korábban kevésbé foglalkoztak velük. Utólag igazolódott, hogy nagyon érdekes dolgok lapultak a homok alatt. Kiderült, hogy ez a terület Hatsepszut korában a temető sokat használt, elit részéhez tartozott. Az utóbbi időkben Hapuszeneb, Ámon főpapja sziklakápolnáját vizsgáltuk. Pár évvel ezelőtt egy korábban nem ismert aknasír mélyéről kerültek elő egy – korábban szintén nem ismert – alkirály temetkezésének maradványai. Ő egykor, Hatsepszut alatt Núbiában felügyelte a meghódított területeket. E sokat bolygatott terepen inkább apróságokra, töredékekre leltünk. Az egyik kis akna túlélte az ókort és a középkort, és csak valamikor a XX. század elején rabolták ki először. Ha már New Yorkkal és a Metropolitan Múzeummal kezdtük a beszélgetést, elmondom: valószínűleg egy ebből az aknasírból elvitt csodálatos ébenfa szék is látható a kiállításukon. Egy magángyűjtő révén jutott oda, aki, feltételezem, annak idején a sírrablóktól vásárolhatta meg. A nekropoliszban előkerült egy olyan, gyaníthatóan középbirodalmi sír, amelyről korábban nem volt tudomásunk. Mellette pedig, többtonnányi törmelék alatt megbújva egy másik, amelyben 1905-ben jártak utoljára, és amelynek a helyét rosszul dokumentálták. Szóval nagyon sokrétű a munkánk. S mindezek „közepén” ott a 65-ös, az Imiszeba-sír, amely talán a legkésőbbi ilyen jó állapotban megmaradt, újbirodalom végi – vagyis Krisztus előtt XII. századi, IX. Ramszesz uralkodása idejéből származó – nyughely, gyönyörű falképekkel. Tudjuk, hogy készítője egy Amenhotep nevű főfestő volt, aki a Királyok völgyében, az uralkodói sírokban is dolgozott. Több művét ismerjük, úgyhogy esetében olyan alkotóról beszélhetünk, akinek jellegzetes rajzstílusa volt. Az ő személye és munkássága az egyik fő kutatási területem.

Ez azt jelenti, hogy a thébai temető még bőven ad Önöknek munkát, megoldandó feladatokat és közlésre váró kutatási eredményeket.Vagyis hosszabb távon megmarad a misszió számára ez a terep?

– Aligha lehet befejezni ezt a munkát. Rendkívül érdekes az itteni kopt kolostor, amelyről írott anyag is előkerült. Egy kötetünk is megjelent róla. A vele foglalkozó kolléganőm már három éve Berlinben van. Amikor ’95–96-ban elkezdtem a terepi munkát, ez még alig érdekelt valakit, mára viszont nagyon felfutott a thébai kolostorok ügye, élvonalbeli kutatási téma lett. Azóta a sírok „ázsiója” is emelkedett. Már bolgár, mexikói, argentin expedíciók is indultak Thébában. Nem azért, hogy hazabeszéljek, de a thébai magyar kutatásoknak nagyon jó a visszhangjuk. Ismert és elismert az ottani tevékenységünk. Mindazt, amit Kákosy 1983-ban elkezdett, sikerült továbbvinni és fejleszteni. Remélem, hogy a mi munkánkat is folytatják majd az utánunk jövők.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..