Hiába Rumszauer Miklós atya szolid unszolása, senki sem akar megszólalni a kaposvári püspöki székház nagytermében. Egyszer csak átadja a mikrofont egy hosszú hajú, gimis lánynak, aki megköszöni, hogy itt lehet, majd meghatódva, kissé akadozva jegyzi meg: azt éreztem e két és fél nap alatt, hogy szeretnek…
Társai, valamint az elmélkedésekre felkért fiatalokat segítő háttérszülők nagy tapsa kíséri a tanúságtételt, de már vándorol is tovább a mikrofon. Nagykamaszok, felnőttségük kezdetén lévő fiúk- lányok vallanak arról, hogy az eleinte szokatlan, kissé teátrálisnak tűnő ölelés milyen jó, s milyen fontos. Meg arról: lélektől lélekig hatott a szó, a dallam, és az esti szentségimádáson, oly közel az Úrhoz, semmihez sem hasonlítható érzéssel szembesültek. Felemelő élmény volt az is, hogy megtisztulhattak a gyónásban – több pap várta a hetven fiatalt -, mint ahogy a régi antióchiások által többnyire nagy gonddal megírt, átimádkozott s felolvasott bevezetőkből is kicsengett: rendkívül érzékeny ez a korosztály. Vágyják a szeretetet, és éhesek a Szentlélek üzeneteire ezek a középiskolás, egyetemista fiatalok. Kaposváron éppúgy, mint Sopronban, Bolháson éppúgy, mint Siófokon vagy Nagykanizsán. S tudják azt is: fiatalok szolgálnak fiatalokat az antióchiás közösségben, amelynek programja Amerikából indult és Ausztrálián keresztül, 1994-ben honosodott meg hazánkban. A neve pedig tudatos törekvésre utal: tanítvánnyá lenni, hiszen Jézus tanítványait először Antiochiában nevezték keresztényeknek.
A kaposvári, immár kilencedik alkalommal megrendezett antióchiás nagyhétvége jó pár résztvevője őszinte vallomásokkal, olykor humoros megjegyzésekkel színesítve tett tanúságot mély hitéről, amelyben szent és profán egységet képez. Világról és egyházról, imáról és önképről, bűnbánatról és bűnbocsánatról, egyéni vívódásokról, a lázadás különböző fázisairól, az eucharisztia erejéről, a közösségben megélt Lélek-jelenlétről, a küldetésről egyaránt beszéltek. Tanítva társaikat – életre, szeretetre, újrakezdésre. A reményre. Arra, hogy Isten súgását meghallják mindig, mindenütt.
A tanúságtevők sorában az erdélyi egyetemista leányzó is kereste a szavakat, s annak ellenére, hogy református, egy pillanatig sem maradt egyedül. Ékes szavakkal szólt arról: sok barátra lelt az antióchiás nagyhétvégén, és álmában sem remélte, hogy ekkora örömben lesz része a kiengesztelődési esten. Nem kerülte el a mikrofont a hosszú, hullámos hajú, harmincon inneni művész- tanár sem, aki az újoncok ragyogó arcával osztotta meg az átélt órák élményét, és elárulta: két tanítványának köszönheti az ittlétét. Újra felcsattant a taps. Az ifjú tanár arról is beszélt: most döbbent rá, a Jézussal járó fiataloknak még a tekintetük is más. Nézzük csak meg, hogy ragyognak ezek a szemek! Valóban ragyogtak, hiszen Isten súgott nekik: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, karjaimba zártalak, örökre enyém vagy!”
