Szeretem a metropoliszokat; lelkesít a hömpölygő embertömeg, a forgalom zaja, a pubok harsánysága. Ismerősként, felszabadultan járom az utcákat, tereket, parkokat, templomokat. Már kedvenc helyeim is vannak; a Temze-parton, Kleopátra tűjénél vagy a szomszédos parkban ülök le elkölteni az ebédet és az uzsonnát, ahogy a sietős-ráérős helyiek. Egyszerű a menü: szendvics vagy távolkeleti falatok papírdobozból; sütemény, üdítő és jeges kávé. Az egyiptomi obeliszk tövében a folyóba vesző lépcsősor legfelső fokára ülök. A szürkészöld felszín élénkebb hullámzásba kezd, ahogy egy hajó halad el a közelben. A szennyes víz loccsanva csapódik a partfalnak-korlátnak, permete szanaszét szóródik, de a cseppek nem érnek el. A természet soha véget nem érő ártatlan színjátéka. Folyószagú, barna félcsend a nagyváros közepén. Helyek: A National Gallery kihagyhatatlan. Vissza-visszatérő vendégeként már nem hajt a mindent látni akarás kényszere; inkább a kedvenceket, Tiziano, Rembrandt, van Dyck, El Greco, Murillo képeit keresem fel, és végigfutok a szimbolisták, impresszionisták termein is. A Somerset House Courtauld Galériájában jegyzetelek, a paletta széles a gótikától a klasszikus modern alkotásokig: Fra Angelico, Botticelli, Bruegel, Caravaggio, Goya, van Gogh, Gauguin, Henri Rousseau, Manet és Monet, Cézanne, Toulouse-Lautrec, Sisley, Degas, Renoir, Rodin és Kandinsky… A Hertford House pompásan berendezett helyiségei őrzik London legnagyobb magángyűjteményét, és a Wallace Collection ugyanolyan meglepetéseket tartogat, mint az előbb említett múzeumok. A jórészt Párizsban élt család palotájában a francia anyag dominál: képek, szobrok, bútorok, ötvöstárgyak, órák, porcelánok… Az egyik szobában azonnal az Isteni színjáték ismert jelenete vonja magára a figyelmet. Nem számítottam rá, hogy itt találom Ary Scheffer vadromantikus Francesca da Riminijét. A leszúrt – végvonaglással nyújtózó, összekapaszkodó – szerelmeseket Dante és Vergilius szemléli borús szánakozással. Szemben egy másik drámai jelenet: Marino Faliero dózse kivégzése Delacroix-tól. A nagy galériában újabb szédült bolyongás következik Tiziano, Rembrandt, Rubens, van Dyck, Velázquez, Murillo és Salvator Rosa vásznai között.
A „régi” Tate Gallery – az időszaki kiállítások (most épp egy Henry Moore-tárlat) mellett – a klasszikus brit művészet otthona olyan alapművekkel, mint a preraffaelita Dante Gabriel Rossetti áhítatos Beata Beatrixje vagy John Millais – holt, víztükrön lebegő – Opheliája. (Egy fűzfa hajlik a patak fölé, / Mely szürke lombját visszatükrözi. / Ahhoz vivé ő eszelős füzérit: / Csalán-, kakukfü, torma-, kosborát / (Ezt pásztorink durvábban nevezik, / Holtember-ujjnak szüz leányaink), / Ott egy behajló ágra koszorúját / Függesztené, s amint kapaszkodik, / Egy gonosz ág letört; s ő maga is / Gyom-ékszerével a siró folyamba / Zuhant alá. Ruhája szétterűlve / Mint hableányt tartá fenn egy korig; / Miközben régi nótákból danolt, / Mint ki nem is gyanítja önbaját; / Vagy oly teremtmény, ki a víz-elem / Szülötte és lakója. Csakhamar / Azonban ittas és nehéz ruhái / Dallam-köréből levonák szegényt / Sáros halálba.)
Fredrick Leightonról számomra a Tate-ben derül ki, hogy nem csupán kiváló szimbolista festő volt, hanem remek szobrász is. A Turner-gyűjtemény „tájképei” döbbenetesek: lázas impressziók, „üres” fényfelületek, ködfoltok, homályos kontúrok. A modernitás prófétája, a természetábrázolás lényeglátó minimalizmusát hozta el… Epizód: Itt mindig történik valami; nem meglepő, ha váratlanul ismerős arcok tűnnek fel valahol. A Royal Festivall Hallnál egy tévétársaság forgat. Sir David Attenborough szárnyas őshüllők installációja mellé állva, páfrányok gyűrűjében magyaráz; majd szögletes, öreges járással, de meglepő gyorsasággal elindul, és a kordon védelmében letelepszik. Sokan felismerik, fotózzák. Látszólag menekül a kamerák kereszttüzéből; kellő távolságba kerülve, a rendezői székből mégis elégedetten nyugtázza az iránta megnyilvánuló érdeklődést. Covent Garden: A Figaro házassága afféle hétköznapi előadás a Royal Operában. A fenegyerek-botrányhős David McVicar Mozart-rendezése – gyors jelenetváltásaival, finoman vaskos humorával – bravúros. Erwin Schrott felszabadultan komédiázik Figaróként; tisztán, szépen… és unalmasan teszi a dolgát a Grófné: Soile Isokoski. Az idősebb generációt a Marie McLaughlin-Robert Lloyd karakterpáros képviseli nagy színpadi rutinnal. Lelkesek a „pályakezdők”: Eri Nakamura (Susanna), Jurgita Adamonyté (Cherubino) és Jacques Imbrailo (Almaviva gróf). Nem az egyéni hangok, inkább az együttes ünnepe ez az este. Massenet Manonja Anna Netrebkóval és Vittorio Grigolóval viszont egyszerre jelentős zenei és színházi esemény. A könnyűvérű, mindig többre vágyó Manon Netrebko legjobb szerepei közé tartozik. Amit más esetében talán soknak éreznénk, nála természetes. Csábító, hamvas vamp; szopránja szlávosan magvas, átütő és izgalmas. Grigolo igazi meglepetés: lírai-spinto tenorja vivőerős, alakítása szenvedélyes. Nem nehéz megjósolni: ő is óriási karrier előtt áll. Az ötfelvonásos Manont Laurent Pelly húzás nélkül, balettzenével együtt állította színpadra; a cselekményt, a XIX-XX. század fordulójára, Massenet, Degas és Renoir Párizsába helyezte. A téma és a zene fülledt túlzsúfoltságát jól ellensúlyozzák az egyszerű, rámpás szerkezetű díszletek. Az életképekből, komikus-érzelmes epizódokból sarjadó tragédia megfogalmazásával Pelly érthetővé tette, mit jelent a speciális opéra comique műfaj. Korábbi, sziporkázó Az ezred lánya-rendezéséhez hasonlóan a Manon is „vándorútra” indul majd a világ körül, hiszen ez a produkció a milánói Scala, a New York-i Metropolitan és a toulouse-i Capitole összefogásával született meg. A karmester, Antonio Pappano mindent kihoz Massenet parfümösségével együtt is hatásos művéből.
Ugyancsak a londoni zeneigazgató vezényli Verdi Simon Boccanegrájának felújítását; a címszerepet Plácido Domingo énekli. (A július 2-i előadást a BBC rögzítette, az EMI pedig DVD-én tervezi kiadni.) Elijah Moshinsky – önmaga által leporolt – közel húszéves, „földszintes” rendezésében a nagypapakorú spanyol tenor ezúttal baritonként genovai dózsét, idősödő apát alakít. Ha színpadon van, csak rá lehet figyelni: hangjának csodaszámba menő aranylására, művészi bölcsességére, méltóságára, játékának részletgazdag finomságára, figurájának súlyára és eleganciájára… London – és Domingo. Számomra most már ő is mindörökre része lesz a magamhoz szelídített metropolisznak.
