Áprilisban kezdték vetíteni a mozik Mosonyi Szabolcs és Bagladi Erika „vad” sorozatának legújabb részét. A film hazánk sokak számára minden bizonnyal legkedvesebb természeti kincsét, a Balatont mutatja be – egy élővilágot, amelyről eddig keveset tudtunk.
A Vad Szigetközhöz és a Vad Kunsághoz hasonlóan a Vad Balaton is egy élőhely, ebben az esetben a tó és élővilága egy esztendejébe enged bepillantást. Tavasz, nyár, ősz – a Balaton hullámzik, ezerféle színben, hol gyöngéden, hol háborgón –, aztán télen megdermed, legtitokzatosabb arcát, a jégbe zártat mutatva felénk. De újra felenged és mozgásba lendül, amikor a film utolsó kockáin ismét megérkezik a tavasz. E szüntelen körforgás egy teljes körének pillanatképeit rögzítették és tárják elénk a film készítői. S miközben hullámzik vagy éppen megfagy a szép Balaton, benne, körülötte, mellette, fölötte minden él, mozog, iramlik, ívik, gyülekezik, vadászik, táplálkozik és táplál, repül és táncol – mindent kiszabott törvénye, ideje szerint cselekedve.
„Három év, százötven forgatási nap, négy évszak a Balaton körül. A megszokott útvonalakról letérve forgattunk mocsárban, hegytetőn, víz mélyén, barlangban, hogy a Balatont és a környékét egy új szemszögből mutassuk be. Egy olyan utazásra hívunk, ahol a geológia összeér a vadvilággal, a múlt a jelennel, és miközben egymást követik az évszakok, sok-sok millió év nyomai tárulnak a szemünk elé. A világ egyik legváltozatosabb tája, Magyarország egyik legszebb természeti kincse ez” – olvassuk a kulisszatitkokról és célkitűzésekről a Vad Balaton Facebook-oldalán.
A sorozat korábbi darabjaival ellentétben ezúttal nincs a filmnek főszereplő élőlénye, aki újra és újra felbukkanna a képkockákon. Mozaikdarabkákat láthatunk, amelyekből varázslatos kép rajzolódik ki a Balatonról. A három film közül talán ez a rész vonultatja föl a legtöbb fajt: réti csíkok, balinok, keszegek a vízben, gémek, kárókatonák, bakcsók a bozótokban, vadrécék a jégen, vidrák a part menti gyökerek között, ürgék a mezőn, hollók és sólymok a levegőben, denevérek a barlangban, kabócák, pelék, vadmacskák az erdő mélyén. S míg a tavasz képeiben gyönyörködünk, elkísér bennünket egy láthatatlan jelenlét, amely csak a hangja által mutatkozik meg, s parancsoló erővel, makacsul ismételgeti: nyitnikék.
Miközben rácsodálkozunk az élővilág gazdagságára, megismerjük kedves tavunk történetét is. Kiderül: ami számunkra oly magától értetődő, hogy úgy érezzük, öröktől fogva van és lesz, az valójában egy fiatal tó, amely több millió éve kihunyt vulkánok lábánál, valaha volt sivatagok és tengerek helyén született. Ennek köszönhető a változatos formavilág, a geológiai sokszínűség, amely körülveszi.
A film készítői nem okoznak csalódást azoknak, akik szépre vágynak. A számtalan különböző élőlény egymást követő képeit légi felvételek kötik össze egymással. Előfordul, hogy a bazaltorgonák mentén repülni tanuló fiatal hollóval együtt szállunk föl, és madártávlatból pillantjuk meg hazánk egyik legcsodálatosabb táját, a Balaton-felvidéket. Látjuk mind az oly ismerős íveket, vonalakat, formákat: a tanúhegyek lapos tetőit és kúpjait – először tavaszi fakadásban, majd nyári zöldbe, őszi pompába, végül téli zúzmarába öltözve.
E tájról szólnak ezek a XIX. században írt sorok: „Megálltam, mintha a lábam gyökeret vert volna. Valami önkéntelen kiáltás jött ajakamra. Azután néztem, néztem, mereven néztem. (…) Van-e még ily ragyogó foltja több a kerek világnak?” Milyen sokan érezhették ezt Eötvös Károly előtt, és azóta is! A Vad Balatont nézve is mindvégig ott érezzük magunkban ezt a rácsodálkozást.
S ha az egyórás film végén hiányérzet marad bennünk, annak oka az, hogy szívesen elidőztünk volna még egy-egy fajnál. Sokáig elnéznénk az egymással játszó tüneményes kis ürgéket, a színpompás gyurgyalagokat, a több száz éves várfal kövei között a pelyhes vándorsólyom-fiókákat (őket aztán különösen: 2018-ban a vándorsólyom az év madara), a jégen csetlő-botló madarakat, a pelék akrobatamutatványait, és még hosszan folytathatnánk a sort.
A tó és a Balaton-felvidék madártávlatból olyan látványt nyújt, amellyel nem lehet betelni. S ha gépünk nincs is, melyen a táj fölébe szállhatnánk, azért földközelből – hegytetőről, vízpartról – bármikor szemlélhetjük ezt a tündérországot.
„Állok, nézem a vizet. Nézni kéne addig, míg ki nem szárad teljesen. Nézni benne az eget” – olvasom Győrffy Ákos Haza című írásában. Erre is sarkall ez a film. A nyár pedig közeledik, s vele a lehetőség, hogy mind többször meghalljuk a Balaton hívását.
