Egyre nagyobb vízmennyiség hömpölygött le a hegyekből. Beszélgetésünk újra meg újra visszakanyarodott a témához. Így az árvíz, úgy az árvíz. Valószínűleg nem artikuláltunk kellően, ugyanis szláv anyanyelvű papnétársam, aki egyébként már egész jól értett-beszélt magyarul, most csak annyit tudott kiszűrni a szavainkból: „a zárvíz”). Vacsora végén meg is kért bennünket: magyarázzuk meg, mi az: „zákréto vodá”. Sokszor eszembe jutott azóta az az este. Volt közöttünk, akinek hazafelé már az autója fényszóróját nyaldosta a víz; eltűnt az úttest, eltűnt minden. Csak víz, víz mindenütt. Egyszeriben megértettük Petőfi versét, és akkortól nem tudjuk többé szenvtelenül hallgatni a katasztrófahíreket… „Zákréto vodá”. Valóban: mindentől elzárt a víz. Élelem, ivóvíz – csak mások jóságából. Kapcsolattartás? Áram híján nem tölthető a mobiltelefon… Két nap után csónakkal kereste fel anyósát egy barátunk, aki köszönés helyett így fogadta: „Fiam, hoztál valamit enni?… Kéne valami tiszta és száraz ruha… Mi lett a jószággal? Tegnap temettünk. Ugye a hantot nem mosta ki a víz?… Áll a házunk?” Elzárt a víz. Bizonytalanná tett, és elkeseredetté. Ugyanakkor: olyasmit is tett, amire nem számítottunk, amit nem reméltünk. Könnyeket fakasztott, de nemcsak a bánat és a kétségbeesés, hanem a meghatódás, az öröm, a szeretet könnyeit is. Megindító pillanatokat éltünk át. A víz elzárt ugyan, ám megnyitotta a szíveket. Egyre szélesedő folyosót engedett az együttérzésnek, a segítőkészségnek. A bajban az emberek viselkedése meghazudtolta mindazt, amit elidegenedésről, individualizmusról, az empátia hiányáról hallani lehet. 2010-ben ismét „a víz az úr”. Törtet, rombol, pusztít. Mégis: csodát élünk át. Haragoskodó szomszédok segítik egymást. Mindkét portán ugyanolyan nagy a baj, ezért vállvetve harcolnak a közös ellenség, az áradat ellen. Nem lehet napokat szótlanul tölteni egymás mellett. A beszélgetések békülő gesztusokat szülnek. És mire az ár levonul, már ismét baráti viszonyban van a két szomszéd család. Még vadidegen segítők is érkeztek a gátakra. Dani atyáék meleg ételt vittek a védekezőknek, és nem tudták otthagyni a fáradt embereket: „Először a kész homokzsákokat vittük a gát tetejére, majd mi is beálltunk a sorba, és adogattuk őket. Az új emberek mindig a sor végére álltak, a többiek egy lépéssel beljebb léptek. Néhány perc múlva már kétszáz méterre álltunk. Hét-nyolcezer homokzsák ment át a kezünk alatt. Büszke voltam, mert közös erővel tudtunk valamit tenni. Talán hozzájárultunk ahhoz, hogy egy falu megmeneküljön az árvíztől.” Tudom, hogy nagy tételek éppúgy szerepeltek az adományok között, mint „az özvegyasszony két fillérje”. És azt is tudom, hogy sokan segítettek böjttel és imádsággal. Azok, akiknek ahhoz volt ereje… Kis lépéseinken is az Úr áldása. Jókedvre deríteni egymást – önmagában is nagy dolog. Hát még ilyen nehéz napokban! Nemrég hallottam: „A keresztény számára nincs tragédia, legföljebb dráma.” Biztos vagyok abban, hogy a Gondviselő pontosan tudja, mire és miért akar bennünket megtanítani. S hogy miért épp ily módon. Bízzunk benne!
