Ám nem feltétlenül hasznos, ha a műtárgyak jelentős része az állandó kiállításokon látható: egy-egy kölcsönzés esetén például nehezebben lehet pótolni a hiányt. A múzeumok jelentős része szenved a helyhiánytól: a raktárak szűkösek, a kiállítótermek is csak korlátozottan fogadják be a gyűjtemény műtárgyait. Az elmúlt évtizedekben honosodott meg az a gyakorlat, hogy a múzeumok állandó kiállításai szinte az öröklétnek szólnak: szegények Bibliájaként a művészettörténet kanonizált alkotásain vezetik végig a látogatókat. Változást talán a Szépművészeti Múzeum grafikai kiállításai hoztak, amelyeken tematikusan vagy egy-egy művész köré csoportosítva mutatják be a gazdag anyagot. A változás a szóhasználatban is jelentkezik: célszerűbb az állandó helyett a gyűjteményi kiállítás kifejezéssel élni. A Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum is ezt a gyakorlatot követi: 2005-ös költözése után a kétrészes Feszített művekkel, majd a háromrészes és -szintes Fókuszban a gyűjteménnyel állította ki a letétben és tulajdonában lévő műtárgyait. A tavalyi év változást hozott az Új szerzemények című tárlattal, hiszen először szenteltek egy teljes (nagy)kiállítást az elmúlt esztendőkben szerzeményezett műtárgyak bemutatásának, amelyek közé becsempésztek egy-egy, addig rejtve maradt alkotást is. 2010-re szükségessé vált a gyűjteményi kiállítás megújítása. A recept egyszerű: a kurátor összegyúrta az Új szerzemények és a Fókuszban a gyűjtemény műtárgyait, ízesítésül pedig a dán kortárs művészetet bemutató Hatalmi játszmák című tárlat politikai mondanivalóját használta fel. Az eredmény egy egységes kiállítás lett, amelyben fellelhetőek a „régebbi” művek is: így például Erdély Miklós szinte beépített és megmozdíthatatlan Hadititokja, Bachman Gábor modellje és „bútorai”. A koncepció alapján azokat a műtárgyakat válogatták be, amelyek a művészet és a politika sokszor ellentmondásos, konfliktusokkal teli és komplex kapcsolatára reflektálnak. A különböző technikával készült alkotások (szobrok, festmények, grafikák és videók) témái is eltérők: a társadalmi és művészeti utópiák sorsa, a kulturális emlékezet működésének kérdése, a kreativitás határai, a városi terek különféle célú használata, a művész szerepe és a politikához való viszonya. A koncepciónak további aktualitást jelent a rendszerváltás közelsége, az egypártrendszer sokunk által megélt kultúrpolitikája, illetve – természetesen – a májusi országgyűlési választások. A politikában és a történelemben megtapasztalt változások mégis érintetlenül hagyják a műtárgyak mondanivalóját, azaz a historizmus szemüvegén keresztül kell őket látni. A múzeum gyűjtőköréből fakadóan a május végén megnyílt kiállítás nem korlátozódik csak a magyar művészet bemutatására, hanem azt az egyetemes művészettörténet színpadára helyezve mutatja be. Ez azért is szükséges, mert a bemutatott művek a határokon átnyúló párbeszédben, vagy éppen azok ellenében jöttek létre. Ennek talán legismertebb korszaka a hidegháború kora, amikor az absztrakt művészetet a nyugati világ propagandaeszközeként is felhasználta a politika, míg például Magyarországon ugyanez történt a szocialista realizmussal, amivel párhuzamosan a művészek ellenzéki szerepbe kényszerültek azáltal, hogy nonfiguratív művészetet műveltek. A kiállított művek nem kronológia szerint, hanem bizonyos tematikus vagy formai szempont kiemelése révén kerültek egymás mellé. A kiállítás kísérletet tesz arra, hogy a párhuzamok segítségével a műveket új jelentésekkel ruházza fel, másrészt hogy kimenekítse őket egy szigorúan és hagyományosan vett művészettörténeti rendszerből, amely sokszor az összefüggéseknek és kapcsolódásoknak csak szűk részét képes megjeleníteni. Éppen ezért a kiállítás nagyban épít a néző aktív részvételére, aki ily módon a saját személyes tapasztalatát és tudását használja a művek értelmezéséhez.
A kiállítás 2011. február 27-ig tekinthető meg a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumban (1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.)
