A szenzációhoz pedig lassan már nem is szükséges maga a sportesemény, világít rá Tonya Harding és Nancy Kerrigan műkorcsolyázó elhíresült története, amelyben minden megvan, ami egy szaftos botrányt éltet. Craig Gillespie rendező megtehette volna, hogy az esetről szóló, hazánkban február 1-jén debütált filmjében csupán erre épít, ám ő többre vágyott: az Én, Tonya egyszerre zajos botránykrónika, rendhagyó életrajz és keserű kommentár az aktuális világhelyzet margójára.
No, de kezdjük az elején: Tonya Harding (Margot Robbie) 1970-ben született az Oregon állambeli Portlandben, meglehetősen viharos életű családban. Édesanyja (Allison Janney) az ötödik férjét fogyasztotta éppen, s mivel tehetséget látott a kislányban, saját meg nem valósult karrierjét kezdte kiépíteni az ő számára. Tonya hamar megtanulta, milyen, amikor az anyja által elrendelt különedzés kihagyásáért ételmegvonás, kioktatás vagy pofon jár. A zűrös otthonból ezért hasonlóképp zűrös házasságba menekült, ám sportkarrierje felívelt: egymás után győzött a helyi versenyeken, majd 1991-ben, többek között egy elsőként végrehajtott tripla axel ugrással megnyerte az amerikai országos műkorcsolya-bajnokságot. A hullámok azonban nem csitultak: riválisa, Nancy Kerrigan (Caitlin Carver) csillaga még gyorsabban emelkedett, és Hardinggal ellentétben őt keblére ölelte a média. Az 1994-es lillehammeri téli olimpia előtt azonban egy rejtélyes merénylő egy teleszkópos fémbottal összezúzta a térdét. A példátlan eset részletei gyorsan napvilágra kerültek, és bár máig nem derült ki pontosan, hogy Harding tudott-e a támadásról, a szégyenfolt örökre rajta ragadt.
Ezt a motívumot emeli filmjének vezérgondolatává Gillespie: nincs igazság. Vagy ha létezik is, kihámozhatatlan a naponta ránk zúduló hírek és álhírek, vélemények és kommentárok özönéből. Az Én, Tonya ennek megfelelően az első képkockájától kezdve megállíthatatlanul pörög: archív videofelvételek és nyaktörő akciójelenetek feleselnek egymással, híradórészletek, sporttudósítások és reklámok zümmögnek a háttérben, szereplőink pedig nem teketóriáznak, fennhangon kommentálják az eseményeket, szentenciáikat sokszor a mozivásznon túlra címezve. A fordulatokból egy egzaltált, szabadszájú, kocsmai nagyotmondásokra emlékeztető mozi kerekedik, amelyben elfuserált életű figurák tepernek a figyelmünkért. Az egyetlen sztoikus karakter a főhősnő anyja, aki rezignáltan tagad és ítélkezik. Rémisztő nyugalmának forrása lépésről lépésre tárul fel a játékidő során, s voltaképpen ez az a szál, amelyre saját, hírhedtté lett lányával való kapcsolata felfűzhető. A két karakter jellemének mélyére pedig első osztályú színészi alakítások kalauzolnak. A filmet producerként is jegyző Margot Robbie fantasztikus átlényegülésen megy keresztül, érzi és érti a frusztrációktól gyötört, egyszerű észjárású, ugyanakkor célratörő, s végső soron érzelmi biztonságra vágyó Harding minden gesztusát. Nála is látványosabb alakítást nyújt azonban Allison Janney a vérfagyasztóan gonosz, valahol mégis emberinek megmaradó édesanya szerepében. Sebastian Stan szórakoztatóan hozza a zavaros fejű, erőszakos hajlamú férjet, a legnagyobbakat mégis ütődött barátján, a biztonsági őrként dolgozó, s eközben titkos összeesküvésekről fantáziáló Shawn-on (Paul Walter Hauser) mulatunk.
Mivel történetünk kulcseseménye tulajdonképpen hozzá köthető, Gillespie az ő személyén keresztül szemlélteti a tudatipar veszélyes hatalmát: ha az információ reflektálatlan túladagolásával elég nagy zavart keltünk, a valóság bizony leváltható a fejekben. A szórakozni vágyó közönség ugyanis korántsem testet-lelket nemesítő küzdelmet, hanem tündérmesét és szappanoperát akar, amelyben előre le vannak osztva a szerepek. Összetett jellemek és árnyalt igazságok helyett vulgarizált sztorit kíván, amelynek főszereplői mérhetetlen egoizmussal egyre csak a mulatóssláger sorát ismételgetik: én vagyok én, a kocsma közepén.
