Fotó: ZAK/Mészáros
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem legpatinásabb épületében, a Liszt Ferenc Emlékmúzeumot és Kutatóközpontot is magában foglaló Régi Zeneakadémián találkoztunk az egyházzene tanszék egykori hallgatóival, akik ma már ifjú oktatóként erősítik intézményüket. Szoliva Gábriel OFM és Farkas Domonkos többek között a Dobszay László örökségét továbbvivő tudományos munkáról, a mind jobban feltáruló magyar gregoriánkincs európai rangjáról beszélt. Aktuális helyzetjelentésüket a hazai egyházzene-oktatás felvázolt történetével és világosan megfogalmazott célkitűzésekkel a tanszékvezető, Dobszay Ágnes foglalta keretbe.
Dobszay Ágnes: A Zeneakadémia egyik alapítója és első elnöke, Liszt Ferenc úgy gondolta, hogy a zeneművészet minden ága legyen itt képviselve. Szeretett volna egyházzenei képzést indítani, ezért az e téren egyik legnagyobb szaktekintélynek számító Franz Witthez fordult, aki azonban nem vállalta a magyarországi megbízást. 1891-től néhány éven át gregorián éneket és liturgikát tanítottak; önálló egyházzene tanszak végül csak 1926-ban létesült. Előbb két-, majd hároméves diszciplína volt liturgikával, gregoriánnal, népénekkel, zenetörténettel, karvezetéssel. Általában nem fő, hanem kiegészítő szakként végezték el a hallgatók. Akkoriban a nagyobb egyházi központokban, székesegyházakban, püspökségeken csak olyanok vállalhattak zenei vezetői állást, akiknek zeneakadémiai képesítésük volt. Ez az, ami ma is kívánatos lenne. A fokozatos kiépülés a második világháborúval tört meg. 1948 után már nem vehettek fel több hallgatót, 1950-től pedig megszüntették a tanszéket. A rendszerváltás előtti években vetették
fel egyházzenészek, élükön Dobszay Lászlóval, hogy jó volna legalább a zenetudomány egyik ágaként visszahozni az egyházzenét az akadémiai oktatásba. Közvetlenül a rendszerváltást követően, 1990 szeptemberében indult el a tanszék. Három alapvető célt tűztek ki. A gregoriánból, az egyház ősi zenei nyelvéből kiindulva erős elméleti-történeti képzés és kutatás; hatékony gyakorlati oktatás a katolikus mellett a protestáns egyházzene terén is, valamint a lehető legmagasabb művészi színvonal elérése a hallgatóknál – zeneakadémiai diplomával elismerve. Újdonságként a 2013–2014-es tanévben indult el az osztatlan egyházzene–ének-zenei tanárképzés.
E tanszék hogyan illeszkedik a Zeneakadémia profiljához? Hol és hogyan válik el a klasszikus zenei képzés az egyházitól?
Szoliva Gábriel: A tanszéken párhuzamosan fut a katolikus és a protestáns irányvonalú oktatás, és mindkettőn belül a zenei hagyományhoz igazodva zajlik a hangszeres, orgonista-, illetve karvezetőképzés. Ilyen értelemben tehát a felvett hallgatók specializációja már az első pillanattól elkezdődik. Egyetemi szintű művésznevelésről beszélünk, ugyanakkor az itt zajló oktatás túl is mutat ezen a körön. Hiszen mi nem pusztán koncertképes művészeket, hanem speciális követelményeknek megfelelő zenei szakembereket képzünk. Mi ez a specialitás? Mi az egyházzenészek elsődleges feladata? A liturgia szolgálata. Ez a legfontosabb: a szolgálat. Egy koncert, egy szerzői est és a liturgikus szolgálat között nagy a különbség. Jó esetben nem a zenei-művészi színvonal tekintetében, sőt célunk is, hogy abban ne különbözzék, az iránya azonban más. A liturgikus szolgálat ugyanis egyfajta alkalmazkodóképességet, valamint nagyfokú liturgikus, teológiai és egyházzene-történeti ismeretet feltételez. Az Egyház kétezer éves zenei nyelvének ismerete, méltó tolmácsolása és továbbörökítése a cél. Ahogy már szó volt róla, tanszékünkön az elméleti képzés mellett a liturgikus ének- és orgonairodalom gyakorlati elsajátítására különösen nagy hangsúlyt helyezünk.
Farkas Domonkos: A tanszék egyik öröksége a zenetudománnyal való szoros kapcsolat is. Az itt folyó tudományos munka szervesen kötődik ahhoz az iskolához, amelyet még Rajeczky Benjamin ciszterci szerzetes indított el – Kodály utódjaként az MTA Népzenekutató Csoport élén – Dobszay Lászlóval és Szendrei Jankával. A népzenekutatás során szerzett tapasztalataik birtokában egy akkor még feltáratlan terület, a középkori liturgia és a gregorián ének hazai forrásait kezdték rendszerszerűen feldolgozni. Hogy e föltárt középkori zenei emlékek ne csak olvashatóak, hanem hallhatóak is legyenek, Szendrei Janka és Dobszay László vezetésével megalakult a Schola Hungarica együttes, amely negyven év alatt több mint ötven hanglemezt készített, és számtalan koncertet adott itthon és külföldön. Ez az örökség minta és mérce az egyházzenei tanszék mai munkájához is, ahol a zenei gyakorlat, a tudományos munka és a liturgia szeretete egyaránt hangsúlyos.
A gregorián megközelítése, művelése és „formálása” terén kétféle szemlélet alakult ki itthon: az említett Dobszay–Szendrei-féle Schola Hungarica és a Béres György nevével fémjelzett Gregorián Társaság irányvonala „vetélkedik” egymással. Annak idején sokat cikkezett e témában az Új Ember is. Röviden hogyan foglalható össze e nézetkülönbség lényege?
Sz. G.: A zenei gyakorlatot és a kutatással kapcsolatos eredményeket egyaránt érinti ez a kérdés. Ahogy már elhangzott, Rajeczky, Szendrei és Dobszay tudományos tevékenységükkel a kodályi örökséget vitték tovább. A gregoriánt mint élő anyagot a forrásokig lemenve, onnan rekonstruálva próbáljuk megérteni. Persze emögött még sokkal korábbi zenei tapasztalat tükröződik, hiszen a gregorián korszak nagyobbik része a kottaírás előtti időre esik. Mi a magyarországi középkori liturgikus kódexek minél behatóbb tanulmányozását végezzük. E rendszerszerű megközelítésben pedig az egyes dallamok zenei-elméleti összefüggéseit vizsgáljuk. Megpróbáljuk kikövetkeztetni, hogy a korabeli szerző, illetve zenész hogyan állhatott ahhoz a zenéhez. És ebből adódik aztán az előadói gyakorlat. Ehhez nyújt segítséget a népzene és a magyar nép által megőrzött parlando éneklési stílus. Ezt a gregorián, a szövegszerű zene ősibb módon mindig is magában hordozta. A Béres György vezette Gregorián Társaság kevésbé a hazaira, sajátos elvek szerint inkább a régi nemzetközi anyagra fókuszál. Tanszékünk kutatói – az ugyancsak Rajeczky, Dobszay és Szendrei alapította MTA Zenetudományi Intézet régizene osztályával karöltve – egyedülálló, úttörő munkát végeznek a nemzeti középkori anyag feldolgozása terén.
Szó esett az eddigiek hangzó feldolgozásáról, a több mint félszáz darabot számláló lemezsorozatról. Több hiánypótló kötet jelent meg az elmúlt évtizedekben a vonatkozó magyar liturgikus zenei hagyományról. De hol tart most a magyar gregoriánkutatás? Mit ígérnek a nemzetközi kapcsolatok? Vannak még rejtett tartalékok, feltáratlan területek?
Sz. G.: Az itthon őrzött kódexeket jobbára már ismerjük, de teljes feldolgozásuk még nem történt meg, folyamatban van. Rendkívül izgalmas az, hogy napjainkban is előkerülnek újdonságnak számító források. Amikor ide jártam, és Dobszay tanár úr előadásait hallgattam, olvastam a könyveit, az volt az érzésem, hogy erről a rétről már minden virágot leszedtek. Kiderült, hogy ez nincs így. A külföldi nagy könyvtárak, gyűjtemények digitalizált anyagaihoz való hozzáféréshez ma már elég egy kattintás. 2012-ben internetes böngészés során sikerült azonosítanom egy hiánypótló magyar forrást Münchenben, 2015-ben pedig Zágrábban találtam fontos magyar zenetörténeti vonatkozású kódexet. Jelenleg a magyar gregoriánum egy speciális területével foglalkozom, a középkori Magyarországról fennmaradt himnuszdallamok teljes körű feldolgozására törekszem. A Münchenben őrzött Oláh Miklós-féle pszaltérium ehhez ad vezérfonalat, mert dallami szempontból, himnuszoldalról pontosan az az esztergomi rítus tükröződik benne, amelyről ilyen jellegű összefoglaló forrásunk eddig nem volt. Ennek segítségével pedig remélhetően valamennyi magyarországi himnuszdallam rendszerbe foglalható. Egy nagy kritikai összkiadás készül majd ebből. Lényegében ez a folyamatban lévő doktori munkám témája.
F. D.: Egy kicsit visszatérnék még a gregorián előadásmód fontosságára. A katolikus liturgia az újkorban a solesmes-i bencések gregorián reformja nyomán kezdte újra felfedezni és értékelni ősi zenei hagyományát. Ennek jelentőségét X. Piusz pápa is megértette, és az egész Egyházra kiterjesztette. Voltaképpen ez az oka, hogy a solesmes-i iskola öröksége a mai napig megkerülhetetlen. A magyarországi kutatás ehhez képest egy egészen új utat nyitott azzal, hogy a népzenekutatásból indult. Ebből a szemléletből olyan forradalmian új eredmények születtek, amelyek végül a nemzetközi gregoriánkutatás élvonalába helyezték Magyarországot. Ezzel párhuzamosan az előadásmód terén egy egészen új, Európában addig ismeretlen irányvonal is kialakult. Ennek alapvető sajátsága, hogy a gregoriánt mint tiszta zenét közelíti meg. A tudomány és az előadó-művészet mellett azonban egy harmadik dolgot, a liturgikus gyakorlatot is ki kell emelni. Dobszay, Szendrei és Rajeczky az amatőr templomi éneklés terén is forradalmian újat alkotott, amely megteremtette a lehetőséget a népnyelvű liturgikus éneklésre. Ennek lényege, hogy az eredeti liturgikus szövegeket olyan egyszerű, de hiteles gregorián dallamra helyezték rá, amely bárki által elénekelhető. Ezek a tételek ráadásul nemcsak az Éneklő Egyház vagy a Graduale Hungaricum papírjain porosodtak, hanem számtalan, templomi szkólában éneklő gyereket, fiatalt indítottak a liturgia és az Egyház szeretetére.
Annak ismeretében, amit jelenleg látunk, tudunk és hallunk, európai összehasonlításban milyen színvonalat, értéket képvisel a magyar gregorián kincs?
Sz. G.: A hosszú, több évtizedes liturgia- és zenetörténeti kutatás summázataként nyugodt szívvel, a legnemesebb nemzeti öntudattal kimondhatjuk, hogy a középkori Magyarország liturgiája Európa bármelyik nagyobb egyházi központjának vonatkozó anyagával összevetve megállja a helyét. Egyéni jellegzetességekkel, tulajdonságokkal bír. Szerzők persze nincsenek feltüntetve a kódexekben. A konkrétan Magyarországon született tételek kiválogatása különösen izgalmas része a kutatásnak. Annak is van például magyar karaktere, hogy az egyes ünnepekhez milyen szövegeket és dallamokat választottak. Léteznek magyar dallamváltozatok, amelyek egészen apró zenei momentumokban mutatkoznak meg. Ha szétnézünk a jelenlegi Magyarország területén, középkori építészeti kultúránknak csak a töredékeit láthatjuk. A török időkben lerombolták a nagy katedrálisainkat: Székesfehérváron, Esztergomban, Egerben, Kalocsán… Az viszont döbbenetesen érdekes tapasztalatunk, hogy „hangzó katedrálisaink” az évtizedek óta zajló kutatásoknak köszönhetően helyreállíthatók. Vagyis bele tudunk hallgatni azon székesegyházaink liturgiájába, amelyek a fizikai valójukban már nem léteznek. Ez egyszerre képvisel esztétikai, művészi, zenei, teológiai és vallási értéket.
F. D.: Nemcsak a középkori zenénk volt európai színvonalú, a jelenkori egyházzenei életünk is érdemes a nemzetközi figyelemre. Az az egyszerű anyanyelvű gregorián ének, amely a II. vatikáni zsinat után terjedésnek indult hazánkban, egyedülálló választ adott egy nagyon lényeges kérdésre: mit énekeljen az Egyház az anyanyelvű liturgiában úgy, hogy a liturgia tartalma és a liturgikus ének se vesszen el? A már említett egyszerű, ugyanakkor hiteles gregorián dallamok, s rajtuk keresztül az eredeti liturgikus szövegek alkalmasnak bizonyultak a közösségi éneklésre, és be is épültek a magyar egyházzenei életbe. Elég csak arra gondolni, hogy ma már nagyon sok helyen tudnák folytatni, ha elkezdeném énekelni, hogy Ízleljétek és lássátok… És ennek mindenfelé visszhangja van.
Ehhez kapcsolódva: a tanszék mire törekszik e téren, illetve a külföldi társintézmények mennyire figyelnek, rezonálnak az itt történtekre?
F. D.: Az említett magyar egyházzenei gyakorlat, amely az egyszerű gregorián éneken alapul, komoly nemzetközi partnerekre talált. Brit és amerikai egyházzenei központok is érdeklődéssel fordultak a hazai megoldások felé, amelyeket Dobszay László több ízben és számos nemzetközi fórumon is bemutatott. Ennek egyik eredménye az lett, hogy létrejött egy olyan kiadvány (The Graduale Parvum), amely tulajdonképpen az Éneklő Egyház gregorián anyagának latin és angol nyelvű változatát tartalmazza.
Sz. G.: Tudományos szempontból Dobszay László elvei sok neves kutatóéval találkoztak, és kialakult egyfajta dialógus. Az ő több évtizedes munkájának is az eredménye a Cantus Planus címen futó, kétévenkénti nemzetközi konferencia, ahol a kutatók a világ valamely szép, inspiráló pontján találkozva megvitatják tudományos eredményeiket. Elindult továbbá az egyházzenei emlékek adatbázis-alapú internetes feldolgozása, amely egyben kölcsönös elérési lehetőséget biztosít. Így nemcsak a forrásokhoz, hanem a már feldolgozott anyaghoz is bárki hozzáférhet.
A magyar zenei képzés magas színvonala világszerte elismert. Mi lehet az egyházzenei tanszék igazi vonzereje? Mivel biztatnák az érdeklődőket, a leendő hallgatókat?
D. Á.: Az egyik, hogy tudományos központként is működünk, így a hallgatók bekapcsolódhatnak az ilyen irányú munkákba. A másik fontos cél, hogy az egyházi életben és szolgálatban napi szinten részt vevő kántorok, tanárok, kórusvezetők magas szintű repertoárismerettel rendelkezzenek a gregorián, az orgona-, illetve a kórusirodalom terén, és képesek legyenek a legkülönbözőbb korosztályok, zenei csoportok oktatására, összefogására. Ismét utalnék arra, hogy itt nemcsak katolikus, hanem protestáns zenei képzés is folyik. A harmadik, ami talán kapós lehet a munkaerőpiacon, a Zeneakadémia művészi színvonalához igazodó osztatlan tanárképzés. A hallgatók egyidejűleg olyan ének-zene és egyházzenei diplomát szerezhetnek, amellyel bármilyen iskolatípusban el tudnak helyezkedni: hatéves kortól a gimnázium végéig taníthatnak gyerekeket, fiatalokat. Ugyanazt fogják tudni, mint egy „civil” énektanár, emellett a szakirányuknak megfelelően egyházi intézményben, templomban oktathatnak, vezethetik az énekkart, részt vehetnek a liturgiában. Az egyházi iskolákban pedig a középkori magyar hagyományokhoz visszatérve – működő külföldi példaként említve a regensburgi Domspatzen, a bécsi Sängerknaben, a drezdai Kreuzchor együttesét, vagy épp az ugyancsak nagy múltú angol kórusokat, kórusiskolákat – kinevelhetik a jövő zene-, liturgia- és egyházszerető generációit. Remélhetően a gyerekek, a fiatalok tovább-
viszik és éltetik majd e nagy ideát.
