Támaszkodjatok bátran a levegőre!

Fotó: Lambert Attila

Félhomály az egri bazilikában. A hátsó padokban és az oldalhajókban atyák egy-egy gyertya mellett. A szentélyben a szociális testvérek alkalmi kórusa énekel. „A szentgyónás szeretetünnep. Azért gyűltünk össze, hogy a kiengesztelődést ünnepeljük” – szólítja meg Gáspár István atya az imaest résztvevőit.
Több mint negyven éve vesznek részt papok, szerzetesek és világiak az Országos Lelkipásztori Intézet által felkínált négynapos együttléten, ami egyszerre konferencia, műhely, fórum, lelkigyakorlat és baráti találkozó.
Témái évről évre a világegyházat aktuálisan foglalkoztató kérdések. Ahogy Gáspár István fogalmaz: „Vigyázó szemünket Rómára vetjük. Amerre a Szentatya és a püspökeink irányt mutatnak, arra próbálunk haladni.” Így került idén a középpontba az ifjúság, a hivatás és a szentségi élet kérdése. Az előadások átfogták a keresztény ember szentségek mentén épülő életét. Puskás Attila a keresztségről, Székely János püspök és Hugyecz János gödöllői plébános a bérmálásról szólva beszélt a szentségi életről, Nagy Bálint SJ, a jezsuita rend hivatásgondozója az ifjúság megszólításának lehetőségeit helyezte új megvilágításba. Varga László püspök és Jeges Mirjam kármelita perjelnő az Eucharisztiát és az imádságot középpontba állítva Isten és a felebarát iránti szeretetben való növekedésre tanított. Csépányi Gábor teológiai tanár, hivatásgondozó referens a hivatásokkal kapcsolatban az egymás iránti felelősségünkről beszélt.
Az előadások utáni műhelymunka lehetőséget adott a tapasztalat­cserére is. Palánki Ferenc vezetésével az ifjúságszinódus kérdéseivel foglalkoztak a résztvevők. Gáspár István a papokat hívta közös munkára, a papi imaéletet vették górcső alá. Farkas László és Bartha Angéla SSS az ifjúságpasztoráció bevált módszereit osztotta meg az érdeklődőkkel, ­Tomka Ferenc atya pedig a szexuális nevelés kisgyermekkortól tartó folyamatát tekintette át. Varga László püspökkel arra a kérdésre keresték a választ a résztvevők, miként hozhatjuk meg a hétköznapjainkban a döntést Krisztus mellett. Nagy Bálint SJ vezetésével életutunk, a hitben való előrehaladásunk volt a téma, Roska Péter atya az ember biológiai létezésével összefüggő etikai kérdésekkel foglalkozott, Berkecz Franciska SSS pedig az Imádság Háza mozgalommal kapcsolatban azt a kérdést járta körül, hogy mi jelent a mai ember számára istendicséretet.
Ahogy minden alkalommal, most is a „kapok, hogy adni tudjak” jegyében telt a négy nap Egerben. Az előadók gondolatai a lelki-szellemi fejlődéshez mutattak utat, az elmélkedések, az imák és Sillye Jenő énekei pedig sokakat segítettek abban, hogy új elhatározások szülessenek bennük.
Ismét útmutatást kaptunk a négynapos eseményen. Életszentségre vagyunk meghíva, ami azt jelenti, egyre inkább növekednie kell bennünk az Isten és az emberek iránti szeretetnek. Akár az Eucharisztia előtt végzünk csendes szentségimádást, akár Avilai Szent Teréz nyomdokain járjuk végig a belső várkastély lakásait, arra kell törekednünk, hogy életünk átformálódjon, és tett, szolgálat szülessen a találkozásból.
Az Oltáriszentség előtt azt kell megkérdeznünk magunktól, készek vagyunk-e arra, hogy Krisztussal járjuk az utat.
„Támaszkodjatok bátran a levegőre!” Jeges Mirjam nővér Pilinszky soraival írta le azt a tapasztalatot, amit az imádkozó ember átélhet. Az ima ugyanis az Istenben való átalakulás folyamata. Az eredmény az az állapot, amikor minden elnyugszik, nincs többé feszültség, és az ember már nem akar mást, csak azt, amit Isten.
Az út: Isten keresése belső szentélyünkben. Ennek állomásait a belső várkastély hét lakása alapján szemléltette Mirjam nővér, s figyelmeztetett arra, hogy a fejlődés nem lineáris felfelé jutás, hanem inkább csiga­vonalhoz hasonlítható „mélyülő és emelkedő” irányú mozgás.
Az első lakás az Isten teremtette élet és az ember istenképiségének szépségére való rácsodálkozás. Ez az ámulat, a felismerés, hogy ki vagyok én Isten szemében erőt ad ahhoz, hogy megváljak mindentől, ami akadályoz az előrejutásban. Az ember elindul, és hamarosan megtapasztalja, hogy az út küzdelmes. Akarata megbicsaklik, Isten utáni vágyakozását becseréli kis vágyakra, melyek egyre inkább elfoglalják Isten helyét. Nyaka köré tekerednek, elerőtlenítik, s eluralkodik rajta az egoizmus, de a szomorúság is. Ebből a körforgás­szerű állapotból Isten kegyelme képes kiszabadítani, de ahhoz, hogy be tudja tölteni a lelkét, az ember radikális döntésére van szükség. Erő­feszítéseket kell tennie, legyőznie a felszínességet, a külsőségeket, a világ bálványait. Sok nemet kell kimondani, és csak küzdelmes munkával érhető el, hogy a figyelem összeszedetté és befelé irányulóvá váljon. Ám az ember eközben megéli, hogy a küzdés jó. Így vezet el az út a harmadik lakásba, amely veszélyes csapdát rejt. A meghozott döntések és az eddig elért eredmények hatása alatt az istenkereső úgy érzi, megy ez neki, el fog jutni a célig a maga erejéből. Ez a „Jézus, bízhatsz bennem” állapota. A beszűkültségből a Szentírás olvasása tud távlatokat nyitni, és visz el a negyedik lakás megtapasztalásához, annak felismeréséhez, hogy a mérhetetlen Isten jelen van a lelkemben, és bennem is ott a végtelen. Ebből születik meg a metamorfózis. Az ötödik lakás a valódi ember megszületése, az egyesülés állapota. Itt az ember már képes áldozatot hozni a másikért, és meg tudja tenni a „nem szeretem dolgokat” is. „Meghaltatok, életetek el van rejtve Krisztusban.” A továbblépésben azután megéli a feltámadás agóniáját. Feltámadni nem könnyű, mert ehhez az embernek mindent maradéktalanul át kell adnia a Szentléleknek. Csak így juthat el a célhoz, a szolgálatot vállaló, áldozatot hozó énhez, hogy áthassa az isten- és emberszeretet. Az út az önző éntől vezet az esszenciális énig, a peremtől a középpontig. A fejlődésnek, a növekedésnek erre a krízisekkel és kegyelmekkel teli kalandjára hívott meg minden résztvevőt a kármelita perjelnő. „Az út élethosszig tart. Benne ott a fájdalom, de bízhatunk abban, hogy akárhol tartunk is éppen, Isten mindig megőriz bennünket barátságában.”