|
|
Sokuk fizikai megsemmisítését követelte. Az egykori belügyminiszter, a forradalom utáni véres megtorlások egyik irányítója elérte a szándékát. A forradalom tizenhárom napjáért háromszáz embert végeztek ki, húszezret állítottak bíróság elé, kétszázezren elmenekültek az országból. A megtorlás kegyetlenebb volt, mint ami 1848-49-et, 1919-et, vagy a II. világháborút követte. A dokumentumfilmet készítő két újságíró azért folyamodott cselhez, mert a közel kilencvenéves Biszku Béla 1989 óta visszavonultan él, nem hajlandó senkinek nyilatkozatot adni. A film készítői később a forgatás során felfedték kilétüket, ennek ellenére megkapták Biszku Béla írásos hozzájárulását a kép- és hanganyag nyilvánosságra hozatalához. Az elkészült filmet az Uránia Nemzeti Filmszínházban mutatták volna be, ám a vetítés előtti napokban az egykori belügyminiszter lányai perrel fenyegették meg a mozi vezetőit – személyiségi jogokra hivatkozva. Az esetlegesen elvesztett perrel járó anyagi terheket nem merték vállalni, ezért elálltak a film Nagy Imre kivégzésének évfordulójára, június 16-ára tervezett bemutatójától. A hír elterjedt az országban, így már a Parlamentben is napirend előtt ez ügyben szólalt fel L. Simon László fideszes képviselő, aki a film bemutatása, illetve alkotóinak megvédése mellett emelt szót, illetve jelezte, hogy összehívják az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottságát az ügy megtárgyalására. Másnap, ezen az ülésen a bizottság tagjai javasolták, hogy személyiségi jogokra hivatkozva ne lehessen a nyilvánosságot elzárni egy, a Kádár-rendszerben magas állami funkciót betöltő – közszereplő – egykori tetteinek megismerésétől. Végül június 16-án egy budai étterembe meghirdették a film „illegális” bemutatóját. A nagy érdeklődésre való tekintettel több helyiségben többször kívánták azt levetíteni. Az érkezők csak a helyszínen tudták meg, hogy Biszku Béla rokonai kora délután, a film megtekintése után hozzájárultak annak legális vetítéséhez, sőt felkérték az Uránia mozit a film bemutatására. Egyben kérték, hogy független bíróság vizsgálja meg Biszku Béla 1956 utáni szerepét. Óriási érdeklődést váltott ki a film témája és a körülötte kialakult vita. Kevesen vannak manapság, akik az ‘56-os események után komoly állami tisztséget töltöttek be és még élnek. Az ő forradalomról alkotott elképzeléseiket filmen feldolgozni, szembesíteni őket a még élő elítéltek emlékeivel meghaladja egy dokumentumfilm kereteit. Pedig erre vállalkozott Skrabski Fruzsina és Novák Tamás. „Falugyűlésre” invitálták Biszkut, hogy a beregi területen található Márokpapi „nagy szülöttje” mesélhessen életéről, illetve filmet készítsenek róla. Elvitték az egykori rettegett belügyminisztert szülőfalujába, ahol legtöbben nem is tudtak róla, az idősebbek pedig kedves, közvetlen emberként emlékeztek rá… A filmesekkel végigjárta a falut, benéztek a templomba is, ahol a főszereplő szenteltvízzel keresztet vetett, megjegyezve: gyakran ministrált. A gyóntatófülkére mutatva „kínzókamráról” beszélt. (Skrabski Fruzsinától tudom, hogy Biszku édesanyja mélyen vallásos asszony volt, s amikor a film készítői megkérdezték fiától, hogy mit fog csinálni, ha majd Szent Péter előtt áll, akkor csak annyit mondott, hogy nem hisz az egészben, de ha így lesz, nagyon fog csodálkozni…) Emellett a filmben Biszku Béla arról is beszél, hogy milyennek látta Brezsnyevet, Kádárt, mit gondol Gorbacsovról, miként élte meg a rendszerváltozást, s arról, hogy Nagy Imre megérdemelte sorsát. Egykori elítéltek, kivégzettek rokonai is megszólalnak a filmben, valamint egy pszichológus, aki értelmezi többek közt azt a jelenséget, hogy Biszku Béla – bár nagyon jó szellemi állapotúnak tűnik –, gondolati zárt körében védi önmagát – szinte betanultnak tűnő mondatokkal. Úgy véli, az „ellenforradalomban” résztvevőket „független” bíróság politikai nyomás nélkül jogosan ítélte el, s ebben neki semmilyen szerepe nem volt, így nincs miért bocsánatot kérnie sem. A vetítés után beszéltem Skrabski Fruzsinával, akitől a folytatásról érdeklődtem. Elmondta, megható a körülöttük kialakult emberi szolidaritás. Figyelmeztető jel az idősek és fiatalok hatalmas érdeklődése. Mint mondta – bár a kialakult botrány növelte az érdeklődést, nagyon örül, hogy a filmet most már legálisan is vetíthetik, nem kell büntetéstől tartaniuk. Szólt arról is, hogy reményei szerint a megtisztulásban is segíthet filmjük, melyet talán az egyháznak is követnie kellene, hiszen támadások kereszttüzében van a klérus egy része is. Hozzátette, számára, mint gyakorló katolikusnak érthetetlenek azok a mendemondák, melyek szerint egykor papok a gyóntatószékekben elhangzottakat is jelentették állami szerveknek. Mint mondta, jó volna ezeket a legendákat megvizsgálni, melyek feldolgozására műfajilag nagyon jó eszköz a film. Amikor arról kérdeztem, mit értett azon vetítés után, hogy szülei, ismerősei időnként aggódtak a forgatás alatt biztonságukért, Skrabski Fruzsina így válaszolt: „Volt, hogy aggódtak. Édesapám, Skrabski Árpád a forgatások részleteiről is tudott, sokat beszélgettünk róla. Tavaly decemberi halála óta pedig sokszor úgy éreztem, odaátról is segít, támogat, drukkol nekem…”
