Első látásra a két rész között nincs közvetlen kapcsolat, azonban a szakasz központi mondata mégis egybefűzi őket: „Nem tudjátok, milyen lelkület van bennetek. Az Emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem hogy megmentse.” Ennek a kettős mondatnak az érdekessége, hogy csak a IX-X. századi kéziratokban válik általánossá a szerepeltetése, az aktuális szövegkritikai kiadások nem is tüntetik fel az eredetinek tekinthető törzsszövegben. Ez is mutatja, hogy itt minden bizonnyal a szöveg eredeti jelentését kifejtő későbbi gondolattal van dolgunk, amelynek célja az olvasás megkönnyítése lehetett. Miről van tehát szó? Jézus követése alapvetően nem mást jelent, mint kialakítani magunkban a krisztusi embert. Szent Pál írja: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt” (Fil 2,5). Ez a szemléletmód köszön vissza a késő középkor jeles lelkiségi művében is, az Imitatio Christiben – amelynek címét Krisztus követésének magyarították, de szó szerint ennyit tesz: Krisztus utánzása, a Krisztus ősképe szerinti képmási lét megélése. Így a perikópa elsõ felében az emberi magatartás azt mutatja meg, hogyan mit ne tegyünk, a második felében pedig a jézusi tanítás azt fogalmazza meg, hogyan valósítsuk meg a nagy célt. János és Jakab már megtapasztalta, hogy Jézus hatalommal beszél és cselekszik. A konkrét helyzetben ők már annyira a „kezükben érzik” ezt a hatalmat, hogy nyomban vissza is élnének vele. Megismerték az erőt, de még nem értették meg, hogy ezzel miként kell élni. A kereszt tanítása még előttük áll. Pál így összegzi az isteni erõ és gyöngeség paradoxonát: „A keresztről szóló tanítás azoknak, akik elvesznek, balgaság ugyan, de nekünk, akik üdvözülünk, Isten ereje” (1Kor 1,18). Krisztus szenvedésében és halálában jut el arra a pontra, ahol mindent és mindenkit meghaladó ereje nyilvánvaló lesz. Ez a gyöngeségben megnyilvánuló erő mindig az emberek üdvét célozza, és sajátos módon nyilvánul meg a tanítvány életében: az otthontalanságban, a múltról való leoldódásban, a családi kötelékektől való elszakadásban. Ugyanezt pozitívan így fogalmazhatnánk meg: az erő a gyöngeség jeleiben, a Krisztus-követés nagy kihívásában a végső, a teljes szabadságot adja meg az embernek. Szabadságot haragtól, indulattól, a hatalommal való visszaéléstől, de szabadságot a kötelékektől, az emberi meghatározottságoktól. Jézus így élt, s benne mi is ilyen életre kaptunk meghívást.
