Emeljük fel tekintetünket a betlehemi csillagra

Charles Dickens Karácsonyi ének című kisregénye a világirodalom azon remekművei közé tartozik, amelyek kifejezetten azzal a céllal íródtak, hogy jobbá tegyék az embereket. Ebenezer Scrooge, az idősödő, milliomos uzsorás szívét vastag jégpáncél borítja, ezért képtelen arra, hogy szeretetteljes kapcsolatot építsen ki az emberekkel. Nem is vágyódik erre. Egyetlen dolog érdekli: hogy minél több pénze legyen. Számára egy ember értékét az adja, hogy mennyi a vagyona. Fölényének biztos tudatában megvetően beszél kiszolgáltatott helyzetű írnokával, Bob Cratchittel, aki heti tizenöt schillingért dolgozik neki, hogy eltartsa feleségét és öt gyermekét. Egyetlen rokonát, az őt könyörtelen természete ellenére is szerető Fredet is lenézi, amiért szerelemből nősült, nem pedig anyagi érdekből. Scrooge gyűlöli a karácsonyt, s azt hangoztatja, hogy az olyan szerencsétlen, nyomorúságban élő alakoknak, mint Bob és Fred, nincs okuk, de joguk sem ünnepelni, a karácsony egyébként is nem más, mint „humbug”. A mammon bűvöletében élő uzsorásról leperegnek Fred szavai: a karácsony a szeretetről szól, „nem pedig a profitról, és megbocsátunk egymásnak. Ilyenkor nem csak magunkra gondolunk… Azért is: boldog karácsonyt!” Scrooge nem hajlandó adakozni a szegényeknek, s egyáltalán nem tartaná tragédiának, ha minél többen meghalnának közülük, „legalább csökkentenék a fölösleges népességet”.
Ezen a szentestén azonban teljesen váratlan esemény történik. Scrooge előtt megjelenik hét évvel korábban, karácsony éjjelén elhunyt üzlet­társának, Jacob Marleynak a szelleme. Súlyos láncokat hordoz, melyeket ő maga kovácsolt az életében szívtelenségével, azzal, hogy emberekkel üzletelt, és senkinek a sorsában nem osztozott, senkivel jót soha nem tett. Ugyanilyen láncokat hordozott hét évvel ezelőtt Scrooge is, és ezek az­óta csak súlyosabbak lettek. Jacob különösen sokat szenved karácsonykor, gyötrődik a tudattól: „Miért nem emeltem fel soha tekintetemet ahhoz az áldott csillaghoz, amely a napkeleti bölcseket elvezette egy szegény hajlékig!” Jacob közli egykori üzlettársával, hogy hamarosan három szellem érkezik hozzá, feltárva előtte múltat, jelent, jövendőt, s ha Scrooge megszívleli a látottakat, elkerülheti az ő szörnyű túlvilági sorsát.
Az első szellem a múltat idézi fel Scrooge előtt. Valaha életvidám ifjú volt, tele nemes érzésekkel, de a világ kegyetlenségét látva idővel megkeményedett a szíve, s már csak egyetlen cél vezérli őt, a meggazdagodás vágya. Szerelmének, a szegény sorsú Belle-nek mondja: „A világon semmi sem borzasztóbb a nyomornál. (…) Elkerülésére a legegyszerűbb törekvés nem lehet más, mint felhalmozni a vagyont.” Belle látja kedvesének lelki torzulását, ezért feloldozza házassági ígérete alól.
A második szellem a jelen karácsonyát mutatja meg Scrooge-nak. Bob Cratchit családi körben, feleségével és öt gyermekével szegénységben, de nagy szeretetben ünnepli Jézus Krisztus születését. Scrooge ekkor tudja meg, hogy írnokának egyik kisfia, Tim nyomorék, és hamarosan meghal, ha nem kap segítséget. Bob, felejtve, hogy gazdája milyen embertelenül bánik vele, Isten áldását kéri Scrooge-ra is, ami ellen a felesége először tiltakozik, szívtelen, gonosz embernek nevezve őt, aki megkeseríti mások életét. Bob szívét azonban betölti Jézus Krisztus szeretete, s ez asszonyára is hat. Ugyanez a lelkület jellemzi Fredet is: felesége és annak rokonai sem mondanak jót uzsorás nagybátyjáról, akinél rosszabb embert még nem láttak, de ő rendületlenül hisz abban, hogy a jóság csírája nem pusztulhat el végleg egyetlen ember szívében sem.
A harmadik szellem a jövendőt tárja fel Scrooge előtt. A kis Tim meghal, mindenki szomorú, szeretettel beszélnek róla. Történik egy másik haláleset is, egy öreg uzsorásé, aki egész életében magányos volt, senkit nem szeretett, és őt sem szerette senki. Nincs ember, aki részvéttel beszélne róla, de többen is örülnek halálának, így az a fiatal házaspár is, akik így időt nyertek a súlyos kamattal megterhelt kölcsön visszafizetésére. Két öregasszony pedig hiénaként csap le a halott uzsorás tárgyaira, ruháira, még a selyeminget is leveszik róla, hogy jó pénzért értékesítsék. A szellem megmutatja Scrooge-nak a koporsóban fekvő, mindenki által gyűlölt férfit, aki nem más, mint ő maga.
A látomásoktól lelkében megrendült Scrooge alapvetően más emberré válik. Eltökélt szándéka, hogy megváltoztatja a lehetséges jövő szörnyűséges árnyait, s ennek szellemében cselekszik. Ettől kezdve másokért él, egyetlen szempont vezérli, hogy jót tegyen az emberekkel. A betlehemi jászolból sugárzó szeretet és kegyelem feltörte a Scrooge szívét borító jégpáncélt, s ettől „a szíve átmelegedett és ez elég volt neki. (…) Azt beszélték róla, hogy ő ismeri igazán karácsony örömét, ő tudja, hogyan kell ünnepelni. És megosztja mindannyiunkkal, egytől-egyig.”

*

Lev Tolsztoj Panov apó karácsonya című elbeszélésének hőse egy messzi orosz faluban élő öreg cipészmester. Se nem gazdag, se nem szegény, vannak megrendelői. Alaptermészete derűs, szeméből „mindig vidám fény sugárzott”. Karácsony előestéjén azonban az egyedüllét miatt szomorúság tör rá, elhunyt feleségére, lányaikra, fiaikra gondol, akik rég elhagyták a családi fészket. Az evangéliumot olvassa egy Jézus nevű kisfiúról, „aki nem meleg szobában született, hanem istállóban”, mivel szülei nem kaptak szállást a vendégszobában. Panov apó arra gondol, ő befogadná a Szent Családot. Jézus álomban jelzi neki, hogy másnap eljön hozzá, de nem mondja meg, hogy kicsoda. Szent karácsony első napján Panov apó találkozik az utcaseprővel és egy vándorló anyával, aki a karjaiban tartja gyermekét. Megvendégeli őket, s a gyermeknek ajándékozza élete legszebb munkáját, egy pár csodás cipőt. Panov atya az utcán is nézegeti az embereket, pénzt és kenyérszeletet ad a koldusoknak, de határtalanul csalódott, hogy Jézus nem érkezett meg. Éjszaka azonban álmában megtelik a szoba azokkal az emberekkel, akikkel aznap találkozott, és hallja a hangot: „Éhes voltam, és adtál ennem. Szomjas voltam, és adtál innom. Nem volt ruhám, és felruháztál.” Panov apó ekkor megérti, hogy a szükséget szenvedő emberekben maga Jézus jelent meg, s amikor rajtuk segített, vele is jót tett. „Elmosolyodott, és kicsiny, kerek szemüvege mögött megbújt szemében ismét felvillant a megszokott, vidám fény.”

*

Selma Lagerlöf A szent éjszaka című novellájában a kis lányunoka és nagymamája nem mehetnek el a templomba: az egyik még túl kicsi és fiatal, a másik túl öreg. A nagymama egy emberről mesél, aki kiment az éjszakába, hogy tüzet kölcsönözzön, „mert a feleségének gyermeke született és tüzet akar gyújtani, hogy felmelegítse őt meg a kisdedet”. Nincs néven nevezve, de egyértelmű, hogy az ember Szent József, a felesége Szűz Mária, a kisded pedig Jézus. Az embernek különböző, áthatolhatatlannak látszó akadályokon kell keresztüljutnia: a komondorok vicsorítanak rá, de fogaik nem engedelmeskednek nekik, a juhok sűrűn, egymás hegyén-hátán fekszenek, ám felmászik a hátukra, úgy halad előre. A pásztor vad, erőszakos ember, botját ütésre emeli, de nem tudja megmozdítani. Nem a jószívűség, hanem a rosszindulat vezeti, amikor megengedi az embernek, hogy vegyen a tűzből: nem volt gally, amin meggyújthatta volna, de az idegen a köpenyébe rejt néhány szem parazsat, ami nem égeti meg. A pásztor nem érti mindezt, ám amikor meglátja, hogy az ember asszonya és újszülött csecsemőjük nem kunyhóban fekszenek, hanem a hideg szikla­barlangban, felébred szívében a szánalom, és egy fehér báránybőrt ad az idegennek. Mind ez idáig érzéketlen volt mások fájdalmai iránt, de szemei most megnyílnak, és olyat lát és hall, amit a pusztán földi dimenziókban gondolkozók sohasem: „Látta, hogy ezüstszárnyú kis angyalok állanak sűrűn körülötte és mindegyikének hárfa van a kezében, és mindegyik hangosan énekelte, hogy ma született nékünk a Megváltó, aki a világot feloldja bűneiből.” A mesélő nagymama egész életre szóló intelme unokájának, hogy amit a pásztor látott, azt mi is megláthatjuk, ha felébred bennünk az irgalom a szükséget szenvedők iránt, mert akkor már mi is a szívünkkel és nem csak a szemünkkel látunk, ahogyan Saint-Exupéry kis hercege.

*

Thurzó Gábor Hármas oltár című elbeszélésében a megváltó Jézus Krisztus születése összekapcsolja az égi és a földi teremtményeket: a kisded érkezése az angyalokat és a démonokat, az embereket, de még a jászolnál álló szamarat sem hagyja hidegen. Thurzó finom humorral rajzolja meg az egyes alakokat, anélkül, hogy a profanizálás csapdájába esne. A Jézus csodás születését Szűz Máriának hírül vivő Gábriel arkangyal egy kissé türelmetlen, s ezt mindenki tudja róla a mennyben. Mária először tréfának véli, hogy az Úr Isten anyjává választotta őt, s csak Gábriel határozott szavaira mond igent. József egy csöppet sem féltékeny, tudomásul veszi, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Az Atyaisten parancsára a mennyből az angyalok sugallják a földi lényeknek, hogy mit tegyenek. Lucifer és démonai hiába próbálkoznak, nem tudják megakadályozni, hogy Jézus megszülessen és életben maradjon. Mert bár Lucifer sok mindent tud, „a Mindenség Urának agyába” nem láthat bele. Az emberi dimenziót a gyermekgyilkos Heródes mellett legjobban egy szintén József nevű pásztor testesíti meg, akit egy szárnyas angyal igazít útba. Jézus földi atyja nem igazán érti, hogy mi történik körülöttük, de elfogadja, hogy engedelmeskedniük kell. Ám a szomorúság és a kétség is a lelkébe férkőzik, látva, hogy fiának „siralmas istállóban kellett megszületnie. Csak azért, hogy el ne eméssze valaki, és később megválthassa a világot. Milyen világot? Meg ugyan vajon kicsodát a világban?” A pásztor József viszont erősen hisz abban, hogy a sanyarú körülmények között született gyermek „a szegénynek fog majd igazságot szolgáltatni”. Az író emberi tulajdonságokkal ruházza fel a Szent Családot Betlehembe vivő szamarat is, aki bosszús, mert fáradt, s boldog, hogy szabadon legelhet a zöldellő ligetben, semmi mással nem törődve. Gábriel arkangyal a zsarolás eszközeit is kénytelen bevetni, hogy az öntörvényű szamár teljesítse történelmi kötelességét, és odaálljon a jászol mellé. Thurzó valóban egyetemesnek ábrázolja Jézus születését, amely iránt az angyalok, az emberek, de még az állatok sem lehetnek közömbösek.

*

Péczeli József Szép karácsonyeste című életképében egy mélyszegénységben élő tanyasi család külsőségekben szerény szentestéjét mutatja be. Az ünnepi vacsora csupán néhány szem főtt krumpli, még karácsonyfa sincsen. Egy gazdag, idős házaspár érkezik. A lányukhoz és unokáikhoz igyekeznek, de lerobban az autójuk. Látva a számukra elképzelhetetlenül nyomorúságos körülményeket, „meleg bizsergést éreztek a szívükben (…) Hát ilyen egyszerű karácsonyest is van a világon? Egy cserép muskátli rózsafüzérrel… s egy ének.” Óriási szakadék választja el őket egymástól, feloldhatatlannak látszik az ellentét közöttük, mégis, a szegény család az irigység legkisebb jele nélkül, szeretetteljes szívvel fogadja a gazdag házaspárt, ők pedig beengedik a lelkükbe Krisztust, s a lányuknak és unokáiknak szánt ételt és játékokat odaajándékozzák az anyagi javakat nélkülöző szállásadóiknak. A nyomorúságos viskó lakói csodaként élik meg ezt, a mennyből leszállt angyal valóságos jelenléteként, a földi javakban dúskáló házaspár pedig megtapasztalja a „jót tenni jó” mindenkor lélek­emelő igazságát. Úgy érzik, „ilyen szép karácsonyesténk még sohasem volt!”

*

Végezetül álljon itt néhány sor Babits Mihály Karácsonyi ének című fohászából, mely sok lélek soha el nem múló, bizakodó kérését fogalmazza meg: „Szeress hát minket is, koldusokat! / Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat. / Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk / törékeny játékunkat, a reményt.”