Nagyon szép a gyertyagyújtásnak is nevezett fényliturgia, amit adventi szombat vagy vasárnap esténként tartunk, többnyire zsolozsma keretében. Ilyenkor a Jézusra vonatkozó Izajás-jövendöléseket énekeljük. A templom sötétje a választott nép várakozását, de az egész világ megváltás utáni sóvárgását is magába sűríti. A mi várakozásunkat, kielégületlenségeinket, ürességeinket is Isten elé hozzuk.
Az adventi vasárnapok szövegei végigkísértek minket ennek az időszaknak minden regiszterén. Ha az advent első vasárnapjának kezdőénekében „Istenhez emeljük lelkünket”, valamiképpen egyéni imánk kap közös hangot. A második vasárnapon már közösségként jelenünk meg: „Sion népe: íme, jön az Úr, hogy megmentse a nemzeteket”, és azokról a kiegyenesedő utakról, föltöltött völgyekről hallunk, amelyek a vigasztalást váró nép és Isten közötti akadályok eltűnését jelentik. Advent harmadik vasárnapja az öröm hangján indul (ezért hívjuk Gaudete-vasárnapnak, és kap külön liturgikus színt, a rózsaszínt): „Örüljetek az Úrban szüntelenül, (…) az Úr közel van!” Végül a negyedik vasárnap a megnyíló egek képével köszönt be: „Harmatozzatok, egek, onnan felülről, és ti, felhők, hullassátok közénk az Igazat! Nyíljék meg a föld és teremje az Üdvözítőt!” Nem hiába olvassuk ilyenkor az örömhírvétel evangéliumát: Mintha Mária készsége és termékenysége az egész világ készségét fejezné ki: Isten alkalmassá tette a világot, hogy befogadja egyszülött Fiát.
Advent útja az öröm, a készség, a figyelem útja. Hagyjuk, hogy az istentisztelet sötétségén, fényein, énekein és szövegein keresztül Isten szelíden magához vonjon bennünket!
