Azaz milyen tájképekről beszélhetünk valójában? A tájképfestészet több évszázados története során három fajta különíthető el határozottan: a heroikus, az ideális, illetve a topografikus tájkép. Míg az első célja a bibliai, történeti kompozíciók tájképi háttér előtt való bemutatása, addig a második az elképzelt, ideális tájra fókuszál. Persze ez a táj sem kihalt, hiszen kis staffázsalakok népesítik be. A fenti két csoport mellé társulnak a tájat pontosan, fényképszerűen visszaadni szándékozó, úgynevezett topografikus tájképek. Ez utóbbiakat témájuk szerint további csoportokra oszthatjuk: városképi vedutákra, tengeri tájképekre és így tovább. Idősebb Markó Károly többféle módon is ábrázolta a tájat. Fiatalkori festményei, akvarelljei tanúsága szerint kezdetben a topografikus tájképfestészetet kedvelte. Ennek oka mérnöki tanultságában keresendő. Később, a bécsi képzőművészeti akadémián az ideális tájképek felé fordult, és a valós tájat már csak ceruza vagy tustanulmányaiban rögzítette, illetve adta vissza. A tájkép iránti vonzalmát gyermekeire is átörökítette: ifjabb Károly, Ferenc, András és Katalin palettáján az ideális tájképek színei születtek meg. A képek staffázsalakjait a Markó család több forrásból is kölcsönözte, és így visszaidézhettek mitológiai, bibliai vagy hétköznapi jeleneteket. Az esztergomi Keresztény Múzeum gyűjteménye jó példatárként szolgálhat ennek illusztrálására. Simor János prímás nemcsak a már régebbi írásunkban említett vázlatgyűjteményt vásárolta meg, hanem a Markó-festményekkel képtárát is gyarapította. Kettőt az idősebb Károlytól, kettőt pedig Ferenctől vásárolt meg. Idősebb Markó Károly esztergomi művei 1828-ból, illetve 1847-ből származnak. A korábbi Szűz Mária, József és a Kisded menekülését ábrázolja Egyiptomba. Hármójukon (és természetesen a szamáron) kívül ritka szereplőként egy angyal látható még a kompozíción: ő mutatja a helyes irányt. A másik festmény témája egy közelebbről nem meghatározható szivárványos táj. Az esztergomi Markó-kollekciót egészíti ki az a két mű (Az ördöngös meggyógyítása, illetve az Angyali üdvözlet), amelyek már később, a Simor halála utáni években kerültek a múzeum tulajdonába. Markó Ferenc festményei a görög-római mitológia jeleneteiből kölcsönöztek kettőt: 1856-ban fürdő nimfákat, 1870-ben a vadászó Diánát választotta festménye főszereplőjéül.
