Minderre magam is jól emlékszem, meg persze arra is, milyen nehéz volt (akkor is) bűneimet a szentgyónás során a papnak – általa Istennek – megvallanom. Az elsőáldozás ünnepe viszont már életre szóló esemény volt. Emlékszem, mennyire izgultam, hogy a szertartás megfelelő részeinél a lehető legtökéletesebben viselkedjek, imádkozzak. Emlékszem arra is, és azóta is megélhetem minden gyónáskor és szentáldozáskor, mennyire felszabadító érzés, ha az ember megszabadulhat terheitől, és magához veheti az Oltáriszentséget. Emlékszem, megfogadtam akkor is, megfogadom azóta is minden ilyen alkalommal, hogy a bűnt kerülni fogom. Hitem szerint tudom, „tiszta lappal” indulhatok tovább az élet – ma már látom – valóban rögös útján… Be kell vallanom, hogy szüleimmel szemben, akik sajnos már „odaátról” figyelnek engem és családomat, nagyon sok rosszaságot követtem el. Szentgyónásaimban mindig tág teret kellett szentelnem szemtelenségeim, engedetlenségeim, pimaszságaim felsorolásának. A szentáldozás után azonban minden megváltozott. Felszabadultnak éreztem magam, s anyu is így fogadott engem, amikor első és sokadik áldozásom után keresztet rajzolt a homlokomra, és édesapámmal együtt megöleltek. Már gyerekeim is régen voltak elsőáldozók, hát még én! A családban azonban születnek és cseperednek gyerekek, köztük keresztgyerekeim is, akiknek elsőáldozása révén újraélhettem egykori saját ünnepemet, nézhettem fehér ruhájukat, ártatlan szemüket, izgalmukat az elsőáldozásukra készülve. Így él az egyház kétezer éve. Így hagyományozza generációról generációra Krisztusnak azt az ígéretét, hogy bűneink a bánatot követően megbocsátást nyernek, a kenyér és a bor színe alatt földi életünk során vele találkozhatunk, ő lát minket vendégül, őt fogadhatjuk be minden alkalommal, amikor elsőáldozásunk után vesszük az ő testét, isszuk az ő vérét.