Csodálatos távlatok. Egy a baj: nemcsak az ismeretek növekszenek rohamtempóban, hanem a szegénység is, amely világméretű lett, s azt a sejtelmet kelti, hogy valami mégis hiányzik a tündökletesnek festett létből. Látnunk kell, hogy a társadalomban egyre súlyosabbak az ellentétek, az elosztás igazságtalanságai égbekiáltóak, nemcsak egy-egy országban, hanem az egész világon, ahol egyre nő a szakadék a jómódú és elszegényedett államok között. Az ellentétet az is mutatja, hogy szerte fegyveres harcok robbannak ki, amelyeknek egyik mozgatója a nyomor és a kilátástalanság. Egy reprezentatív felmérés kérdései arra irányultak, a megkérdezettek kit tekintenek korunk legfontosabb személyiségének. A válaszolók többsége a bankárokat nevezte meg. Nem ok nélkül, a látszat azt mutatja, hogy világunkat a pénz irányítja. Saját bőrünkön érezzük, milyen következményei vannak, ha az államok egy részét – Magyarországot is – kölcsönökkel hálózzák be, s különféle kényszerintézkedéssel bénítják. A kérdések egyike arra irányult: boldoggá teszi-e az embert a vagyon. A válaszok nagyon érdekes, életkor szerinti szóródást mutattak. A fiatalabbak szinte egyértelműen igennel, az ötvenhez közeliek és az idősebbek viszont nemmel feleltek. Indokaik között leggyakrabban az szerepelt, hogy beérik annyival, amennyi saját és családjuk létfenntartásához elegendő, és az volna fontos, hogy nyugalomban, kiegyensúlyozottan, belső és külső békességben élhessenek. Ez a meggyőződésük rímel a Teréz anya által írtakra:
A CSÖND gyümölcse az ima.
Az IMA gyümölcse a hit.
A HIT gyümölcse a szeretet.
A SZERETET gyümölcse a szolgálat.
A SZOLGÁLAT gyümölcse a béke.
Talán sokan kételkedve fogadják azt a véleményt, de egyre több szociológus és gazdasági szakember ért egyet abban, hogy napjainkban a lét kiüresedésének legfontosabb oka a hit megrendítése. Nem is megrendülése, hanem szándékos és tudatos megrendítése! Az emberektől elvenni a hitet – ez korunk néhány szellemi irányzatának jellemző törekvése. Amíg fiatalok vagyunk, talán nem érezzük hiányát, hiszen az élet örömöket hoz, meglepetésekkel teli nagyszerű távlatokat ígér. De múlnak az évek, a várakozások és remények tekintélyes hányada nem teljesül be, s egyre üresebbnek érezzük magunkat és életünket. Mintha lényünk egyik része betöltetlen maradt volna. Ez az üresség a mai világ egyik súlyos, fertőző betegsége, amelynek gyógyítása nélkül fokról fokra uralkodik el a céltalanság, a reménytelenség. A hozzáértők mind többször utalnak arra, hogy e mesterségesen is gerjesztett életszemlélet és életvitel hatásos ellenszereinek egyike a munka megszentelése, amely visszaadja az ember legértékesebb tulajdonságait, s hozzájárul a hit megszilárdításához. Helen J. Alfredo és Michael J. Naughton a modern kor keresztény társadalmi elveiről írt könyvükben (Menedzsment, ha számít a hit címmel adta ki a Kairosz) részletesen foglalkoznak ennek szükséges voltával és módjaival. Fejtegetéseik arra a gondolatra épülnek, amelyet Teilhard de Chardin így fogalmazott meg: „Munkánkra elsősorban kenyérkeresetként tekintsünk. Fő erénye azonban magasabb rendű: általa teljesítjük ki magunkban az isteni egységet… Akármi legyen is a feladatunk, a művészé, a munkásé, avagy a tudósé, ha keresztények vagyunk, akkor úgy közelíthetünk munkálkodásunk céljához, mintha létünk legmagasabb rendű beteljesülésének ösvényén haladnánk. Túlzás és elfogultság nélkül – pusztán hitünk alapigazságainak és a tapasztalati tényeknek szembesítése által – levonhatjuk a következtetést: Isten minden tevékenységünkben korlátlanul elérhető. A munka és az emberi tevékenység eszerint nemcsak megélhetésünk záloga, hanem lehetőség és ajándék Isten megismerésére. (Ezért is gyengék és kiszolgáltatottak azok a társadalmak, amelyekben sok a munkanélküli.) Az idézett könyvből megtudhatjuk, hogy világszerte megfigyelhető a munka spiritualizálására való törekvés, s ezt a gyakorlat emberei kezdeményezték, felismerve, hogy mindenkiben él és hat a transzcendencia iránti vágyakozás, ami áthatja a gondolkodásunkat, hisz a legegyszerűbb ember is szembesül azokkal az alapvető kérdésekkel, kicsoda ő a valóságban, honnan jön és hová vezet az útja. A választ keresve rádöbbenhetünk arra, hogy életünket kezdetétől áthatja Isten jelenléte, s minél nagyobb, szilárdabb a hitünk, annál erősebb lesz a bizonyosságunk, amely tevékenységünkben is erőt adó forrás. Mint ahogy az is hozzájárul munkánk és gondolkodásunk spiritualizálódásához, hogy a növekvő szegénység láttán a kereszthordó, értünk szenvedő Krisztusra gondolva cirenei Simon mozdulatával próbálunk enyhíteni a rájuk nehezedő súlyokon. „…a munka keresztény lelkisége – olvassuk az idézett műben – Istenhez fűződő barátságunkra épül, hogy munkánkat az emberi nem érdekében végezzük.” Korunkra jellemző a „lesikált” arcok látványa, az emberek tekintetéből kivehető fásultság. Sokszor nem is ok nélkül, hiszen kivált az asszonyokra, a családanyákra óriási terhek nehezednek. A szolidaritás, a megértés és a kölcsönös szeretet enyhíthet gondjaikon. Ezek tudatossá tevése pedig erősítheti a munkába s vele az isteni rendelésbe vetett hitünket, amely tartással és céltudattal vértez fel mindnyájunkat.
