Mi lehet a válasz a gyűlöletre?

Fotó: Lambert Attila

Az utazás előtti napon közzétette a Facebook-oldalán, hogy az iraki keresztényekhez látogat. Miért indult útnak?

– Nekünk, ferenceseknek mindig a legkisebbeket kellene meglátogatnunk, melléjük kellene odaállnunk. Jelenleg nemigen vannak kisebbek az üldözött keresztényeknél. Tudjuk, milyen harcok zajlottak arrafelé, Moszulban, a Ninivei-fennsíkon. Sokféle felekezethez tartozók élnek ott, ősi egyházak vannak jelen a térségben. Számos kis templomot láttunk, amelyek még a IV–VI. században épültek.

Milyen állapotokat találtak az országban?

– Amikor az Iszlám Állam támadásba lendült, egész városokat pusztított el. Irak harminchatmilliós ország, Moszul (az egykori Ninive) a második legnagyobb városa. Katonái néhány nap alatt bevették a települést, holott hetvenezer katona védte. Néhány ezer lázadó elűzött mindenkit, döbbenetes események voltak azok. A helyiek azt mondják, elárulták őket: egy ekkora városban van katonai parancsnok, vannak katonák, fegyverhez szokott emberek, mégsem védték meg őket.
Moszulban még tart a háború, oda nem mentünk be, csak a felszabadított előváro­sokba. Jártunk egy olyan településen is, ahol korábban ötvenezer ember élt, de a harcok során az Iszlám Állam katonái a házakat felégették, a templomokat meggyalázták, és amit csak lehetett, szétlőttek. Minden egyháznak vannak vértanúi. Az Iszlám Állam nemcsak a keresztényekkel, hanem minden másképp gondolkodóval szemben fellép. Katonái elűzték a jazidiket, a mérsékelt muszlimokat is. Szomorú volt hallani, mennyire hiányzik itt a tolerancia. Jártunk menekülttáborokban, menekült muszlim családoknál is.

Hogyan élik meg a helyi keresztények az üldöztetést, és milyen reményeik lehetnek?

– Korábban negy­vennyolc keresztény templom volt Moszulban, most egy sincs. Gondoljunk bele a számokba: a Székelyföldön hat-hétezer székely él. Ekkora volt Ninive népessége is: Moszulban ötszázezer, a fennsíkon kétszázezer ember élt. Néhány nap alatt elüldözték onnan ezt a tömeget, mint valami „embercunami”, úgy vonultak át a város lakói Erbílbe. Ott tudták, hogyan kezeljék ezt a helyzetet: senkit nem hagynak az út szélén, mindenkinek ételt adnak, a szegényeknek kifizetik a házuk bérleti díját, és még muszlim családokat is támogatnak a keresztény segítőszervezetek. Elképzeltem, hogy olyan ez, mintha a Székelyföld egész lakossága bezúdulna Kecskemétre vagy Szegedre érsekestől, mindenestől…
Hosszú évek óta tart a hadi­állapot, nem most kezdődött. Az itt élők azonban morálisan és anyagilag is nagyon erősek. Ezt látva útitársaimmal arra gondoltunk, meg kellene tanulni tőlük ezt a tartást. Nagy élményt jelentett számomra látni, hogy a hatalmas, szétlőtt templom mellett a hívek összegyűltek egy kisebb teremben, és elementáris erővel, nagy átéléssel vettek részt a szentmisén. Sok népviseletbe öltözött ember, rengeteg fiatal és gyermek is eljött. A káld pap rám bízta az Oltáriszentséget, én áldoztattam a híveit.

Milyen alkalomból utaztak éppen ezekbe a városokba?

– Három városban tartottak ünnepi szertartást. Mindhárom főpap templomában megáldottunk több mint száz olajfacsemetét, amelyeket a visszaköltöző családok kaptak azzal, hogy vigyék haza, és ültessék el. Biztosan sokat gondolkoztak, mi lehet a válasz arra, hogy elűzték őket, és még mindig nem tudják, visszatérhetnek-e a városaikba. Milyen választ lehet adni erre a szörnyűségre?
Az asszír ortodox pátriárka elmesélte, hogy az egyik papját a családjával együtt kirángatták a ház elé, lelőtték, aztán lelocsolták benzinnel és felgyújtották őket. A többiek csak két nappal később tudtak odamenni, úgy találtak rájuk. A pap három ujja össze volt érintve… Mi lehet a válasz erre az erőszakra, gyűlöletre? A főpapok úgy döntöttek, hogy nem az ellenségeskedés, a bosszú útját választják, hanem a békéét. Olajfacsemetéket áldottunk meg ezekben a golyóktól pusztított, összetört szobrokkal teli, kormos templomokban. A visszaköltözők pedig  hazavitték a kis fákat: hiszik, hogy bár ma még kicsi és törékeny ez a békét szimbolizáló olajfa, ha gondozzák, talán megmarad, megéled, és gyümölcsöt terem mindenki számára.

Hogyan élik meg a kereszténységüket az emberek olyan helyeken, ahol kereszténynek lenni veszélyes?

– Megdöbbentett, mennyien gyűltek össze a szertartáson Karakusban. A város üres, még senki nem költözött vissza, a házak lerombolva, az üzletek kifosztva állnak. Itthon melyik pap tudja összegyűjteni a híveinek felét vasárnaponta? Ott mindenki elmegy a templomba, énekel és áldozik. Nemcsak a lerombolt városokban, hanem azokon a területeken is így van ez, amelyeket nem foglalt el az Iszlám Állam. Nagy életerő van ott az emberekben. A lányok színes keleti ruhákban, kisminkelve érkeznek a misére. Gazdag, vidám, életerős a lakosság. Igényesek, szépen öltözködnek, finom ételeket esznek, szépek voltak a házaik is. Sok jó kiállású, erőteljes pappal találkoztunk. Az egyikük egy napon át a kísérőnk volt: nem panaszkodott, viccelődött, jókedvű volt.
Az elmúlt ezer évben leg­alább tizenkét alkalommal kellett átélniük az embereknek ilyen borzalmas pusztítást. Gondoljunk csak az örmény népirtásra, amely a káldokat is érintette. Most csak a Ninivei-fennsíkon háromszáz kolostor hever romokban.
Az emberek nem beszéltek a menekülésről, a halottaikról. Sorolták ugyan a mártírjaikat, ha kérdeztük őket, de maguktól nem erről beszéltek. Minden házon ott van a nagy kereszt. Láttam egy fiatal fiút, aki a pólója hátuljára keresztet rajzolt. Az ajtókon mindenütt ott lóg a rózsafüzér. Erbílben, ebben a muszlim városban, ahol korábban biztosan megöltek keresztényeket, egy domonkos nővér habitusban sétált az utcán. A város határában felállítottak egy hatalmas keresztet – most éppen nem zavar senkit. A keresztények nyíltan viselik a jelképeiket.
A domonkos nővérek meghívtak minket magukhoz. Hatalmas kolostorukat nemrég építették. „A hívek összedobták a rá valót” – mondta a káld érsek. Tizenhat nővér mondott esti zsolozsmát, sok fiatal lány is eljött. Olyan sokan voltak, hogy bármelyik európai kolostor szerzetesei összetennék a két kezüket, ha ezt el tudnák érni. És nem a mi kedvünkért jöttek, mi csak belecsöppentünk a szertartásukba.

A képeken is azt látjuk, hogy a városok, a falvak romokban hevernek…

– Bementünk egy asszír katolikus székesegyházba, ahol korábban lőgyakorlatokat tartottak. Minden tele volt lövésnyomokkal és lövedékekkel, én is felvettem egyet, de visszatettem, hátha a repülőn gondot jelentett volna. Ma már egyetlen hajszálból kiderítik, ki volt a gyilkos. Itt rengeteg embert megöltek, sportcsarnokokat, templomokat romboltak le, a golyókon talán még az is rajta van, ki gyártotta, mégsem járnak utána… Vajon miért pusztítanak el mindent?
Láttuk a templom romjait… Itt valamikor imádkoztak, énekeltek. Évszázadokat túlélt ez az istenháza, és most az emberi balgaság áldozata lett. Minden szét volt lőve, az ablakkeret, az ambó tele volt lövés­nyomokkal, a hangszerek és a szobrok is… A keresztet kalapáccsal verték szét. Megrázó volt látni ezeket a megrongált szobrokat, a szétlőtt templomtornyot. Az asszír katolikusok csodaszép fehér márvánnyal borított székesegyházában a falat fáradt olajjal öntötték le, aztán meggyújtották. Félrelapátolva hevert az égett törmelék. Az oltáron, az angyalt ábrázoló dombormű szárnyán golyónyomok… Az asszír ortodox szeminárium is leégett, nem működik. Épülete előtt szétlőtt, imádkozó Mária-szobrot láttunk. Nagy és kihalt a város. Megy az ember az úton, és sehol senki, minden ház ki van égve. Süt a nap, csiripelnek a madarak, és az emberek sehol… Mindenütt az Iszlám Állam katonáinak feliratai olvashatók a falakon – ezek a fiatal fiúk, akik nyomot akarnak hagyni maguk után, nemcsak festékkel, de golyószórókkal is írnak… Lakóház állt a templom mellett belső udvarral, szőlőlugassal. Milyen szép kis világ lehetett itt azelőtt! Vajon hol vannak a lakói, vissza tudnak-e térni ide? A romok között kávéfőző, palacsintasütő… Az emberek elmondták, hogy több száz, dialízissel kezelt beteg élt itt. Ők lettek a háború első áldozatai, hiszen egy ilyen helyzetben megszűnik a kórházi ellátás, és végül nem marad más, csak az üszkös falak, a szegénység, a bűn és az erőszak… Az ember itt csak imádkozni tud, a Jóisten áldását kérheti, hogy töltse be az itt élő emberek szívét, ezt a tájat. Tavasz van, esett az eső, szép zöld minden, a földeket bevetették. Ez a remény.

Mit tudnak tenni a helyi egyházak?

– Az egyházak nagyon életerősek, gondoskodnak a menekültekről. Erbílben szerencsés volt a helyzet, mert ott élt a káld főpásztor, ráadásul ez a kurdok fővárosa. Ők az iszlám mosolygós arca – mondják róluk. Ennek valószínűleg az is oka lehet, hogy remélik, Európa melléjük áll, és létrehozhatják Kurdisztánt. Az erbíli káld főpásztor hihetetlen erővel kezdte meg az újjáépítést. Az olasz püspöki konferenciától kapott pénzből építettek egy nagy egyetemet. 2015-ben kezdődtek a munkálatok, amikor még javában tartott a menekülés. Az itt élő keresztények már többször kerültek olyan helyzetbe, hogy menekülniük kellett, ezért tudják, mit kell ilyenkor tenni: földterületeket vásároltak, házakat bérelnek, a szegényebbek konténerlakásban laknak. Sátorban senki nem él már. Jártam egy majdnem ötezer fős menekülttáborban, ahol egy ezer ember befogadására alkalmas, hatalmas mobiltemplomot állítottak fel, amelyet vasárnap kétszer is megtöltenek a hívek.

Milyen segítséget kapnak külföldről?

– Jelen van a térségben a Szükséget Szenvedő Egyház, láttunk egy francia segélyszervezetet is, és sokat segít a Jezsuita Menekültszolgálat. Ami különös, hogy amerikai veterán katonák is létrehoztak egy segélyszervezetet, azt mondják, a lelkiismeretük megnyugtatására. Olyanok dolgoznak benne, akik korábban részt vettek a háborúban.
Erbílben az egyetem az olasz Egyház segítségével épült fel. Ugyanebben a városban magyar állami segítséggel iskola épül, ősszel kezdődtek a munkálatok, és tavasszal már át is akarják adni az épületet. Keresztények tartják majd fenn az iskolát, de nyilvános lesz, nyitott mindenki számára.
A szervezetek kétszázötvenmillió eurót szeretnének összegyűjteni, hogy segítsék az elmenekült keresztények hazatérését. Ebben mi is igyekszünk segíteni nekik. Az egyik főpap elementáris dühvel mondta el: Európa a pandákat is védi, ami rendben van, ő is szereti az állatokat, de hogy lehet, hogy őket nem védi meg senki? A május eleji szertartásokon mi voltunk a díszvendégek, de rajtunk kívül nem jött el senki más. Egyetlen nyugati média sem küldött újságírókat, a Duna Televízió volt az egyetlen. A nagyvilág mintha nem venne tudomást erről a szenvedésről, pedig ezen a tájon kétezer éves a keresztény jelenlét.

Mit tudunk tenni keleti testvéreinkért? És mit tanulhatunk tőlük?

– Gondolkoztam, mit vihetnék nekik. Flüei Szent Miklósról írtam egy imakilencedet a békéért, amit lefordítottak angolra és arabra is. Az imádságon felolvasták egy részét, én pedig magyarul imádkoztam. Ezt az imádságot továbbra is mondhatjuk értük.
Az ő üzenetük számunkra nem az összeesküvés, nem a bosszú, a vádaskodás, hanem az, hogy olajfát ültetnek vérrel áztatott szülőföldjükre. Mert hisznek a jövőben, hiszik, hogy ennek termését gyermekeink majd együtt fogják elfogyasztani. Egyfelől mérhetetlenül törékeny, sebezhető a világunk. Másfelől az embernek meg kell tanulnia, hogy ne panaszkodjon, hanem építsen.
A karakusi templomban az asszír katolikus főpásztor így fogalmazott: „Azt akarják, hogy elmenjünk erről a földről, amelyet a testvéreink vére öntözött, de mi nem megyünk el, hanem olajfákat ültetünk, mert szeretnénk itt maradni.”