Wilde-típusú angol vígjátékok szellemesen feszült dialógusain, Scribe-komédiák ötletgazdagságán nevelkedett színpadi műveiben a színház és közönség minden igényét betéve ismerő Molnár szórakoztatón karikírozva állítja a néző elé kora polgárságának csökevényes kinövéseit, az arisztokrata világ álszenteskedését. De mindig fellelhető saját szentimentalizmusa és őszinte szíve is, ami a kisemberért dobog. Molnár nagypolgári világától idegen külvárosi legendáját legkedvesebb művei között tartotta számon. A Liliom a Pesti Naplóban megjelent vasárnapi tárcanovellájából huszonegy nap alatt született meg a New York kávéház márványasztalán. A mesét és népszínművet egyesítő Liliom 1909 decemberi ősbemutatója városligeti környezetével és kőrhinta-kikiáltójának szerelmével nem nyerte meg az elkényeztetett pesti publikumot. De mint anno mindig, Budapestet követte a bécsi premier. A Molnár-barát és nem hivatalos fordító, Alfred Polgar, kinek kézsimítása minden Molnár-darabot kísért, a cselekményt áthelyezte a Práterbe és annak sármos, de kemény utcai zsargonjába. A Theater in der Josefstadt 1913-as bemutatója elindította a világsikert. Berlin, Párizs, Rio de Janeiro, Sanghaj mind sikerrel adaptálták Liliom történetét – saját külvárosi környezetükbe. Amikor az USA tipikus amerikai színművet keresett a brüsszeli világkiállításra, Molnár-darabot vett elő. Franz Stoß, a Theater in der Josefstadt volt igazgatója és kiváló Molnár-színész azt mondta e sorok írójának: „Ha nem megy jól egy színház kasszája, Molnárt kell játszani!” A Liliomból hollywoodi film és Broadway-klasszikus lett. Amikor Puccini megkérdezte, megzenésítheti-e, Molnár mereven utasította el, attól tartván, hogy az utókor Liliomot a zeneszerző nevéhez fogja kötni. A hintáslegény-Casanova a bécsi színpadokon Paul Hőrbiger, Josef Meinrad és Hans Albers nevével forrt össze, (utóbbi több mint ezerszer játszotta), szerzőjét pedig a legjobb osztrák drámaírók, Raimund, Nestroy, Schnitzler közé sorolta. Igaza volt Polgarnak: „Ha Molnár egyedül csak a Liliomot írta volna, akkor is bekerült volna a színházi költők mennyországába!” A százéves jubileumra a bécsi Volkstheater is felújította a Liliomot, felidézve mondanivalója örökérvényűségét, a szeretet erejét. A világ elítéli a kriminalizmus fogalmát kimerítő Závoczki András-Liliomokat, akik nőt bántalmaznak, készek embert ölni, és önkézzel vetnek véget életüknek. E bűnökre Liliom szociális helyzete, karaktere, az egyéni csőd össztársadalmi vétek-érzete sem felmentő körülmény. Egyénisége ellentmondásos: durva és mély érzelmű, elutasító és vonzó, nyugtalan, de biztos csábító, szótlan, de szavai helyét mérhetetlen feszültség uralja. Molnár és Michael Schottenberg rendezése is (helyszínként puszta raktárhelyiség, Liliom kétes hírű kávéház kidobófiúja, a figurák a legismertebb proletárnegyed Kaisermühlen-Blues filmsorozatából lépnek ki) készteti nézőjét, hogy Juli és Liliom tragédiáját ott érezze, ahol első pillanatra senki sem gondolná: a nyelvi viszonyok széthullásában, az életforma kibicsaklott grammatikájában. Juli szavak nélkül nyeri meg Liliomot. Liliom képtelen szavakba őnteni születendő gyermeke fölötti őrömét. Mi több, ökle beszél. A szavak elcsúsznak, marad az erőszak és némaság, mint a társadalom érzéketlensége. Molnár azonban nem hagy kétséget afelől, hogy színháza másfajta pert és ítéletet fog kimondani. Az égi törvényszék, mely elé Liliom kerül, lehetőséget ad a földi életben elkövetett bűnők korrigálására. Liliom visszalátogathat a földre, hogy megismerje lányát. Csillagot lop neki ajándékba (Schottenberg rendezésében Pinokkió-babát), de érdes énjéből kilépni képtelenül, akaratlanul is megüti. Az ütés azonban nem fáj, kőzőmbősítésére csak a minden más érzésnél erősebb szeretet képes. „Úgy gondolom, hogy a szeretet ártatlan és romlásba dőnt”- mondja Ingeborg Bachmann írónő. Schottenberg Liliomában ez történik. De biztosak lehetünk benne, hogy Liliom a szótlanság sivatagán átküzdve magát megbocsájtást nyer: szándékát szeretet vezérelte. A Volkstheater megrázó erejű előadását (kiemelve Robert Palfrader, Katharina Straßer és a nagy színházi múltú Heinz Petters alakítását) – néma csend, majd kitörő tapsvihar követte. Így szól hozzánk ma is az egykori „skatulyából kihúzott kackiás zsidógyerek”, ahogy Molnár önmagáról írt, amikor némely kritikusa üres technikai bravúrt vetett szemére. Többet nyújtott ő „tollpihekönnyű peterdáknál”: monoklin át nézte a világot, de egy belső monoklija megszűrte annak „igazságait” és helyet adott az érzelmek (giccsmentes) világának. Molnárban is élt egy Liliom, Liliomban is egy Molnár. Nem véletlenül íratta Darvas Lili Molnár sírkővére: „Te csak szunnyadj, Liliom!”
