A zaklatások elől 1945 húsvétja előtt továbbmenekültek: hegyi utakon, kevés élelemmel Csesznek felé igyekeztek, ahol a falusiak szívesen fogadták őket. „1945 őszén, másodéves jelöltként a Szociális Képzőbe kellett járnunk. Én a vasúti vagon tetején, szemerkélő esőben utaztam fel Pestre, mert a képző Zuglóban, a Thököly úton volt. Télikabátban tanultunk, reggelire rántott levest kaptunk, ebédre puliszkát, prószát vagy csalánfőzeléket ettünk. Az egyetlen nagy teremben, az asztalon hajtottuk álomra a fejünket, hogy ne kelljen átutazni a várost, mert még rendes híd sem volt a Dunán.” 1947 pünkösdjén tette le az első fogadalmát, utána úgy döntöttek, folytatnia kell az egyetemet, mert azt szerették volna, ha a Szociális Líceumban tanít. Az ötödik évet az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte de eljárt a piaristákhoz is, hogy ellensúlyozzák a marxista világnézet tanítását. Akkor még reménykedtek, nem tart sokáig a szovjet „itt-tartózkodás”. „Főnöknőnk, Slachta Margit, aki parlamenti képviselő is volt – az államforma megváltoztatása és az egyházi iskolák államosítása ellen kifejtett tevékenységéért kizárták a képviselőházból – 1949 júniusában kénytelen volt elhagyni Magyarországot. Látta, hogy a fiatalokat jobb volna az USA-ba kimenekíteni, ezért engem is hívott. Édesapám és két testvérem a háborúban meghalt, édesanyám egyedül maradt, de mégis elengedett. Egy embercsempész vezetett volna át a határon, de helyette 1949. december 30-án az erdő fái között egy rendőrrel találkoztam, aki bekísért az ávóra. Órákig tartott a kihallgatás, éjféltájban kerültem a fogdába. Az őr a kis zárka ajtajában még hosszan kérdezgetett, később rájöttem, a nyitott ajtón át így engedett be egy kis meleget a fűtött szoba felől jéghideg zárkába.” Január 2-án többedmagával vonaton vitték a szombathelyi ávóra. Egyszer csak felszállt egy pap breviáriummal a kezében. Kriszta testvér a lehetőséget kihasználva elmondta neki, hogy a vallatásnál sokat hazudott, mert nem akarta rendtársát – akivel együtt kellett volna átlépnie a határt – nehéz helyzetbe hozni. De a gyónást már nem tudta befejezni, mert a rendőr észrevette. „Később egy szentképet csúsztatott a hátam mögé, amire ez volt ráírva, Betlehembe ne menjünk, feltaláljuk. Ebből tudtam meg, hogy feloldozást kaptam. Szombathelyen két hetet töltöttem az ávósok pincéjében, majd egyik éjjel átvittek a börtönbe. A tizennyolc ágyas zárkában negyvenöten voltunk. Mindenki mesélt magáról, így megtudtam, hogy legtöbbünk tiltott határátlépési kísérlet miatt került be, de akadt csempész, embercsempész, engedély nélküli disznóvágásért letartóztatott ember.” Egy hét múlva a bírósági tárgyaláson kilenc hónapot kapott, majd a fellebbezés után hét hónapra mérsékelték az ítéletet. Ezután írhatott egy nyílt levelezőlapot az édesanyjának, de meg volt szabva, hány mondat kerülhet a papírra. Magáról azt közölte, hogy „nincs semmi baja”, majd virágnyelven megkérdezte, társának sikerült-e átjutnia a határon. Később megtudta, hogy igen. „A börtönben közmunkát végeztünk, ránk bízták a tollfosztást, máskor babot, borsót, lencsét tisztítottunk a konyha előtt. A karalábét szerettük a legjobban, mert azt titokban nyersen fel tudtuk vinni a kabátujjunkban. Hetente kétszer kaptunk valami húst, de főleg zöldség, rizs került a tányérunkba, néha tészta, egy kevés lekvárral. Időnként kaptunk savanyú káposztát vagy juhtúrót. Reggelire cikóriakávét adtak, napi fél kiló kenyeret kellett beosztanunk. A kenyér olyan ragadós volt, hogy rózsafüzérszemeket gyúrtunk belőle, a harisnya felső végét felfejtve sodortuk hozzá a tartószálat. A felügyelő, aki jóindulatú volt velem szemben, a tiszta fehérnemű osztása közben titokban adta át az üzenetet: Itt volt Ancilla testvér, és a havi látogatáskor eljön. De ne azt mondja: dicsértessék, hanem jó napot.” Idővel Balassagyarmatra került, ahol a zárka vastag falaiból csak úgy áradt a hideg. Itt egyenruhában jártak, mely télre vastag darócból készült, nyáron a csíkos vásznat viselték. A szűk zárkában két vaságyon négyen feküdtek. „Egy ferences atya gyóntatni járt be, de nemcsak feloldozott, hanem titokban üzeneteket is felvett és továbbított, fantasztikus emlékezőtehetsége lehetett. Titkos levelezést is folytattunk egymás közt a börtönben. WC-papírra írtuk pici, egy-két centiméteres ceruzával a szöveget, és cérnaszálon továbbítottuk. 1950 húsvétvasárnapján még részt vettem az itteni, számomra utolsó szentmisén. Ezután történt a rendek szétszóratása, ezért szabadulásomkor édesanyám jött értem, és hozzá mentem haza 1950. július 6-án. Édesanyámnak nem volt állása, se nyugdíja, mert édesapám szabadfoglalkozásúként dolgozott, és a háború minden értékünket elvitte. A lakásunkba társbérlőket utaltak be: egy háromgyerekes családot. Börtönviseltként természetesen nem kaptam állást. Hogy némi pénzt szerezzek, rokonaimnál és ismerőseimnél takarítottam. Később két kisgyerekre felügyeltem, majd elvégeztem egy tanfolyamot és műszaki rajzolóként helyezkedtem el az Elzett lakatgyárban.” A felvételkor megmutatták neki a szerkesztés menetét, majd a kezébe nyomtak egy fém alkatrészt, amelyet le kellett rajzolnia egy óriási táblára. Kriszta testvér megbirkózott a feladattal. Az utána következő felvételesnek készséggel ajánlották fel a munkatársak, hogy segítenek. „Mikor megkérdeztem, nekem miért nem segítettek, azt mondták: Azt hittük, nagy komcsi vagy, mert a munkaügyis hozott be – válaszolták. Tizenhatan dolgoztunk együtt, a munkahely közelében lévő alagsori kápolnába jártam misére, de valaki meglátott, és jelentette. Ezután áthelyeztek a műhelybe, ettől kezdve már az egész gyárban tudomást szereztek a múltamról. Az udvaron többen megszólítottak, és kérdezgettek, igaz-e, hogy szerzetes vagyok. Később lemezvágást kellett végeznem, és a társnőm jóvoltából 123 százalékot írtak ki a dicsőségtáblára, pedig ebből én valószínűleg csak 80 százalékot teljesítettem, ezzel tekintélyt szereztem a munkások között. Később egy kisebb gyárba hívtak, ahol szintén rajzoltam. Egyszer a főmérnök, aki gyorstalpaló tanfolyamon szerezte diplomáját, elbeszélgetett velem. Kérdezte, mi a véleményem az életről? Azt válaszoltam: az élet szép, de ha el kell hagyni, nem leszek kétségbeesve. Azt válaszolta: igen, mert hisz!” 1964-ben elvégezte a gépipari technikumot. Egyszer 1966-ban a politikai rendőrségtől detektívek jöttek és érdeklődtek felőle a párttitkártól, a munkaügyistől és a főnökétől, mert többször volt külföldön. Ez gyanúsnak tűnt a hatóságoknak, azt hitték, kémkedett. De mindenki jó véleményt mondott róla. „A negyven év alatt a Társasággal való kapcsolattartásunk titkosan történt, kirándulásokon, presszókban és kórházakban beszélgettünk egymással. Az illegalitás alatt 1979-ben és 1985-ben káptalani küldött voltam Nyugat-Európában. Az USA-ból, Kubából, Szlovákiából, Erdélyből és az akkori Nyugat-Németországból is jöttek küldöttek. A legnagyobb titoktartás mellett folyt a szervezés előkészítése, még a többi testvér sem tudhatott semmit. Mindent fejben kellett tartani, vagy kézírással, kis füzetekbe rejtjelesen lejegyezni. A hétvégeken kirándulni vittek minket, hogy tudjunk miről mesélni itthon, ajándékot is kaptunk, hogy mondhassuk, vásároltunk valamit.” 1989. december 31-én ment nyugdíjba a Medicor Művektől, ezután idős, beteg testvéreknek segített egy ideig. 1992-ben Korzenszky Richárd bencés szerzetes munkatársaként dolgozott a Művelődési Minisztériumban. 1996-tól a püspökkari titkárságon kapott munkát. 2007 végén ment nyugdíjba. „Ezután a társaság archívumában segédkeztem, de többszöri balesetem és kórházi kezelésem után 2008 februárjában kerültem Csobánkára, a rend idősotthonába. A mi feladatunk itt, hogy a társaság és a társadalom ínségeit hordozzuk imában az Úr elé – fejezi be élettörténetét a nyolcvanhat éves Kriszta testvér.
