Esterházy grófról, a sárosdi birtok egykori uráról először éppen „Zsiga sógor” önéletrajzának második, Ünnepnapok című kötetében olvashattunk, az „Őzbakok”-ról szóló fejezetben: „Jó egynéhány kiváló bakot lőhettem az ugyancsak közelünkbe eső Sárosdon is, Esterházy László sógorom példás szakértelemmel kezelt vadparadicsomában. Híres őzállományát rendkívüli szeretettel és hozzáértéssel gondozta, alaposan ismerte az őzagancs nagyra fejlesztésének minden csínját-bínját. (…) Annál nagyobb öröm a lelkes vadgazdának, ha időnként egy-egy kapitális trófea jut kezére. (…) Ilyenben volt része sógoromnak, 1932 tavaszán. (…)”
Ez a kapitális, háromszáztizenöt nádlerpontos őzbak ennek a mostani emlékkötetnek is az egyik főszereplője, képen és szövegben egyaránt. Az igényes, elegáns kiállítású könyv megjelenésének két apropója volt: Esterházy László születésének százhuszonötödik, illetve halálának ötvenedik évfordulója, amelynek tiszteletére tavaly Székesfehérvárott tudományos konferenciát rendeztek, Esterházy László, egy főnemesi életpálya a huszadik századból címmel. A kötet részben erről a konferenciáról ad rövid, de nagyon tartalmas beszámolót, gazdag képanyaggal, amelynek egyik értékes darabja az egyik díszvendégről, özvegy Széchenyi Zsigmondnéról, a sokaknak kedves „Mangi néniről” készült felvétel.
A Bödő István és Szabó Imre kiváló arányérzékű szerkesztésében megjelent, immáron második „Esterházy történeti válogatás” legnagyobb nyeresége azonban mégis (a főszereplő időskori lakóhelyén és nyugvóhelyén, Gárdonyban megrendezett könyvpremier tanúsága szerint is): maga a Vadászemlékek. A két háború között a Nimród című vadászújságban hol saját nevén, hol Bakonyi álnéven publikáló szerző írásai úgy viszonyulnak Széchenyi Zsigmondéihoz, mint az igényes miniatűrök a hatalmas freskókhoz. A különbség azonban nem a színvonalban van, csupán az írások, az írói életmű terjedelmében. Ezek a vadászemlékek, korábbi feljegyzéseinek háborús pusztulása után, 1963-ban születtek, akkoriban Esterházy gróf feleségével együtt (már 1961-től!) mai értelemben vett, korai biogazdálkodást folytatott, gárdonyi lakosként. Ezt a kéziratot a kádárista állambiztonság el akarta kobozni, de Széchenyi Zsigmond jóvoltából eljutottak Amerikába, Hadik Béla egykori seregélyesi földbirtokoshoz. Az pedig Hadik leányainak érdeme, hogy ez a nem mindennapi erkölcsi tisztaságról, emberszeretetről, s a természet szeretetéről tanúskodó, kifejezetten olvasó-nemesítő kézirat most közkinccsé válhatott. Ez a Máramarostól a Maros völgyéig, Zaláig és a szerző szűkebb pátriájáig, Fejér megyéig gördülő történetfüzér nem csak a mai vadászemberek számára szolgál tanulságokkal, nem csupán nekik ad nem mindennapian emberséges leckét; az is élvezettel és érdeklődéssel forgathatja lapjait, aki puskát-vadászatot soha nem látott. Melyek is ezek a tanulságok? Első helyen talán az erdei emberek, a vadőrök, a hajtók megbecsülését említeném, a második helyen a vadászkalandok közepette is élő és eleven istenhitet, a „megúszott” balesetekért nyilvánított őszinte hálát, harmadikként pedig a szerénységet és a humort. Végül, de nem utolsósorban azt a tapintatot, amellyel – a Kádár-kori „hivatalosoktól” féltve őket – egykori vadásztársait, vadászbarátait soha nem nevezi meg, még a viszonylagos védettséget élvező Zsiga sógort is csak „neves vadászírónk”-ként emlegeti. Nyíltan, név szerint – de csak olykor – legfeljebb azokról emlékezik meg, akiket már több réteg föld védett „a rendszer” betegesen ellenséges indulataitól! De több esetben még a holtakat is óvja a korszak arisztokratautáló közhangulatától.
A kötet befejezése a költőien szép Életbakom címet viseli. A korábban már említett, aranyérmes trófeáról idézzük itt néhány sorát: „Aztán álltam előtte meghatódva, mély csodálkozással, hogy ilyen kapitális agancsú bak Fejér megyében létezik. Tudtam és éreztem, hogy vadászéletem legerősebb trófeája mellett állok, beleértve a jövőt is.” E szép vadászati hitvallás folyatatása is szívet melengetően jellemző Esterházy Lászlóra: az elejtett őz, az „életbak” húsát elosztotta a vadászterület tulajdonosa – ahogyan ő írja: „egy kedves idős hölgy” (valójában Parragmajor akkori birtokosa, Győry Terézia grófnő!) – és a zsákmányt feldaraboló öreg juhász között.
A Vadászemlékek írójáról készült javakorabeli és időskori fotók is rendkívül beszédesek: egy nagybetűs Ember néz vissza ránk róluk, egy harmonikus, kedves arc, egy meg nem törhető egyéniség. Egy olyan vadászember – az szinte mellékes, hogy „főúri regiszterben” –, amilyen a nagyapám volt, Tiroltól a két háború közötti Békés megyéig!
(Esterházy László: Vadászemlékek, Székesfehérvár, 2016)
