Fotó: Lambert Attila
„Ez már a mellékút mellékútja” – mondja kollégám aggodalmasan, mert egyre nehezebb és veszélyesebb vezetni. Míg negyedórája még tiszta utakon haladtunk, Rétságot, majd Tereskét elhagyva egyre szűkül az autózható, letakarított felület. Először egyautónyi, aztán már csak félautónyi sávban manőverezünk, végül azonban az is megszűnik a mindent elborító hó és jég alatt. Ettől kezdve extrém sportnak, „hómezőkrossznak” is beillene, ahogyan erre-arra csúszkálunk. Kínos kalandunkról azok a falvak jutnak eszembe, amelyeknek a nagy havazások után időnként minden összeköttetésük megszűnik a külvilággal, és néhány napon át lánctalpas járművekkel kell kenyeret-tejet szállítani nekik.
A piciny Szátok icipici kultúrtermébe lépve mintha iménti töprengésemet folytatná a roma önkormányzat éppen beszélő elnöke, Bogdán Sándor:
„Elhagyva érezzük magunkat. Megszűnt az iskola, a bolt, és most már a kocsma is. Örülök, hogy a Ceferino Ház központja ideköltözik, és éppen az után, hogy Szátokot már mindenki magára hagyta. Ez az Egyház bátorságát mutatja. Köszönjük a püspök uraknak, hogy eljöttek hozzánk, érezzék jól magukat a szátoki cigányok között!”
Beer Miklós megköszöni a szíves fogadtatást. Minden formaságot nélkülöz, ahogyan a hallgatóságot megszólítja; afféle családfőhöz hasonlít, aki a közös étkezés előtt néhány kedves szót szól az övéihez.
– Amikor az Úristen rám bízta az egyházmegye vezetését, azonnal szembesültem azzal, hogy mennyi roma testvérem él ezen a vidéken, és szinte mind hátrányos helyzetben, kiszolgáltatottan. Tudtam, hogy velük különösen is törődnöm kell. Amikor aztán Dúl atya vállalta, hogy a cigánypasztorációnak szenteli magát, majd Gyömrőn egy megfelelő házat is találtunk, elkezdhettük a hálózatunk kiépítését. Tíz év telt el azóta, hogy megszületett a Ceferino Ház, amely az én szememben az atyai, mennyei ház előképe. Itt mindig nyitott ajtó, szerető fogadtatás várja a betérőt. Arról ismerjenek meg benneteket, hogy szeretitek egymást, mondta Jézus. Biztos vagyok abban, hogy keresztény mivoltunk próbája, hogyan tekintünk cigány testvéreinkre, és ők hogyan tekintenek ránk, gádzsókra. Hogy hova születünk, nem választhatjuk meg. Csak Jézus tehetett így, és ő az istállót, a szegénységet és a kitaszítottságot választotta. Isten álma rólunk egy nagy-nagy család volt, ezért mi arra törekszünk, hogy az ő népeként, közösségeként mind testvéreknek tekintsük egymást. Bízom abban, hogy az új szátoki Ceferino-központ még magasabb szintre emeli testvéri közösségünket.
– Ezen a környéken, papi szolgálatom első szakaszában ismertem és szerettem meg a cigányokat, gyermekként még nem találkoztam velük – kezdi előadását Székely János. – Ami a legerősebben megfogott bennük, az anyagi szegénységük és szívük gazdagságának ellentéte volt. A cigányság egyike a legrégebbieknek a Kárpát-medencében jelen levő népcsoportok közül, vagyis ugyanolyan jogon van itt, mint bárki más. Az Egyház pedig már hatszáz éve, a kezdetek óta igyekszik tenni érte. Isten különösen szereti a szegényt, a megvetettet, és őt akarja követni az egyház is. A szegényeknek különösen is szól az evangélium. De talán egyik egyházmegye sem tett értük többet, mint a váci. Itt a megszokottnál erősebb az örömhír légköre, annak tudása, hogy származástól, iskolától függetlenül minden ember végtelenül értékes Isten szemében. Sok cigánytól hallottam a kérdést: „Mit vétettem, hogy az Isten cigánynak teremtett?” Az egyház azért van, hogy megéreztesse velük: cigányságuk áldás, és nem átok.
Cigánynak születni ma még legtöbbször azt jelenti, hogy nyomorba születni. Míg korábban a cigányok mind dolgoztak, dolgozhattak, a rendszerváltás utáni három évben kétharmaduk elvesztette a munkáját. Pedig a többségi társadalomnak kötelessége lenne minél több lehetőséget felkínálni számukra. A közfoglalkoztatás nem igazi kiút, a szánalmas összeg, amelyet azért kapnak, nem elég a megélhetéshez. A romák magyarországi helyzete nemzetközi összehasonlításban mégsem kirívóan rossz. Az Egyház hatvankét közösségi házzal, tanodával próbál javítani a helyzetükön annak érdekében, hogy ne hagyják el az iskolát. Segítő kezet nyújt, testvéri szívvel lép melléjük.
– A többségi társadalom gyakran a bűnözés felől közelít a cigánysághoz, pedig a bűnözői réteg vékony, ez a megítélés rettentően igazságtalan – mondja Dúl Géza, a Ceferino Ház vezetője, cigány kisebbségi lelkész. – Ez a bélyeg azonban óriási teher, és sok romát meghasonlottá, cigánysága elől menekülővé tesz. Mi itt arra törekszünk, hogy a cigány ember méltóságát visszaállítsuk, hogy szíveket gyógyítsunk. A Ceferino Házban roma és nem roma magyarok dolgoznak együtt: így akarunk példát mutatni, hidat építeni, mindkét oldal együttműködési készségét növelni. Egyházunk jelzésértékű gesztusait gyakoroljuk, és ezzel a társadalmi szemléletet is formáljuk.
A beszédek után kerekasztal-beszélgetés következik. A Ceferino Ház roma munkatársai mondják el, hogyan változtatta meg az életüket, hogy övéik között közösségteremtők lettek, hogy cigányságukra, amit vagy szégyelltek, vagy nem érdekelte őket, ma már büszkék mernek lenni. A gyerekek összefogása, felkarolása, tanítgatása a legfőbb tevékenységük. Többen felidézik, mennyire meglepődtek és meghatódtak, amikor Dúl atya közös munkára kérte fel őket, és hogy bizalmatlanságuk fala miként omlott le, sokszor egészen hirtelen, már rögtön ezután. Van, aki egyenesen a lelki gyógyulásának nevezi a Ceferino Házat, mert gyerekként rengeteg sebet kapott a nem romáktól, és arra készült, hogy felnőttként elégtételt vesz majd. Érdekes módon mind a maguk cigányságához, mind a többségi társadalomhoz való viszonyuk alapvetően megváltozott, és arra jöttek rá, hogy minél inkább megtalálják magukat cigányként, minél inkább felfedezik, mennyi kincs van ebben, annál jobbá válik a kapcsolatuk a nem cigány környezettel.
Átvonulunk a templomba, a tízéves évforduló hálaadó miséjére, amely Emilia Rodriguez, a polgárháború idején megölt spanyol roma vértanú születésnapjáról is megemlékezik. A könyörgés azért szól, hogy a Ceferino Ház székhelyének ideköltözése révén Szátokon is erősödjön a cigányok és nem cigányok közötti béke és együttműködés. Székely János pedig arról beszél a prédikációban, hogy mivel mind szeretni születtünk, a cigánypasztoráció az anyagi segítségen túl és legfőképpen ezt, a legnagyobb kincset kínálja a romáknak: Isten szeretetére akar megtanítani.
– Hat épületből álló hálózatunk van az egyházmegyében; a gyömrői házunkat kinőttük, ezért most ide, a nógrádi térségbe költöztünk, mert itt a legintenzívebb a tevékenységünk – mondja Dúl Géza. – Munkánknak fontos része a karitatív szolgálat, a tűzifaszerzés, a ruha- és élelemosztás, és játékokat is gyűjtöttünk már. De a munkánk szívének a napközbeni gyermekfelügyeletet, gyermekcsoportok működtetését nevezném.
Ebéd után újabb munkatársak vallomásai hangzanak el a színpadon. Ez a nap a bizalom erőterében zajlik, mindenki gond nélkül ki meri tárni a szívét a többiek előtt. „Itt tanultam meg, miben áll az ember valódi méltósága”, mondja valaki, „pedagógusként a cigány gyerekektől kaptam a legtöbb szeretetet”, folytatja valaki más. Aztán a színpad hirtelen táncoló, éneklő, majd verset mondó fiatalokkal népesül be, és azonnal megértjük, miről is hallottunk addig, a nap folyamán annyi okos gondolatot. Előttünk a gazdagság, amelyről a püspökök beszéltek: örömmel figyeljük, milyenek a büszke, öntudatos, gyönyörű cigányok.
