„A közösséget építeni kell” – Jótékonysági disznóvágás Kislődön

Fotó: Lambert Attila

Sem jótékonysági, sem közösségi disznóvágásról nem hallottunk még, de mint hamarosan kiderül, ez nem a tájékozatlanságunkat bizonyítja. Ilyen ugyanis csak itt van, és itt is először. Az ötletgazda Kisné Lovasi Mária, a helyi karitászcsoport alapítója, szociális munkás, a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola korábbi oktatója. „2013 decemberében alakultunk – meséli –, mert miután nyugdíjba mentem, ebbe a feladatba vetettem bele magam. Mindeddig »hagyományosan« működtünk: ruhát, karácsonyi csomagokat osztottunk, és a beteg, idős kislődieket segítettük. De éreztük, hogy valamilyen szép, sokakat megmozgató közösségi esemény jót tenne a falunak. Így aztán lelkendezve fogadtuk Marczona Péter családi gazdálkodó felajánlását, aki azonban szabott egy feltételt is. Akkor adja a disznót, ha az eseményt összekapcsoljuk egy sváb bállal, amelyen a városlődi Johann’s Kapelle muzsikál. Mi­után a német nemzetiségi önkormányzat vállalta, hogy fizeti a zenekart, a kocka el volt vetve, a falu megbolydult, egyre többen lelkesedtek fel. Kitaláltuk, hogy a gyerekeknek a kultúrházban szervezzünk különprogramot arcfestéssel, csillámtetoválással, csuhé­baba-készítéssel, léggömbfújással. A nyugdíjasklub, amely nálunk roppant aktív, süteményekkel készült, a vadásztársaság pedig egy szarvasborjút ajánlott fel, így a kolbászban szarvashús is lesz.
Amikor körvonalazódott a terv, mindenkit megszólítottunk Kislődön, hogy vegyen részt a nagy eseményen, és ha van kedve, kapcsolódjon be a munkába is, tegye hozzá a magáét a közös igyekezethez. Marczona Péter mellett a Takaros vendéglő és tulajdonosa, Piller Lászlóné lett a fő szponzorunk, aki a helyszínt és a személyzet munkáját is ingyenesen ajánlotta fel. Többektől kaptunk adományként italokat: bort, pálinkát, és rengeteg tombolatárgyat gyűjtöttünk estére, a százharminc fős sváb bálra. A fődíj egy velencei karneváli utazás lesz, a kétezer-ötszáz forintos belépő pedig a karitász újabb akcióinak alapját jelenti majd.
Mivel azt akartuk, hogy így vagy úgy, de az egész települést átjárja, megmozgassa ez a nagy közös lelkesedés, a rászorulókról sem feledkeztünk meg. Kilencven helyre viszünk ki délután disznótoros kóstolót, pecsenyének valót, és ez sokak számára meglepetés lesz. Főleg az idősekre, egyedülállókra, fogyatékkal élőkre gondoltunk.
A közösséget építeni kell. Egy községben, mint Kislőd, különösen fontos, hogy erősítsük a gondoskodás szellemét, mert itt, ha valaki egyedül marad, és a rokonsága messze lakik, csak a szomszédjára és a településére, a tágabb helyi közösségére számíthat. Itt ez a szociális infrastruktúra.”

*

A nap folyamán összebarátkozunk Somogyi Annával, a polgármesterrel, aki végig jelen van, mindenkit ismer. Gyakran lépnek oda hozzá ezt-azt megbeszélni, egyeztetni vagy csak csevegni; látszik, hogy természetesnek veszik a részvételét. „Hagyományteremtő szándékkal rendezzük ezt a disznóvágást, az egész falu javára – mondja. – Rengeteg ruhaadomány érkezett például, amelyekből a kultúrházban lehet válogatni. A gyerek­programok is azt szolgálják, hogy minél többen bekapcsolódjanak, megszólítva érezzék magukat.
Szerintem egy falusi polgármester legfőbb dolga annak biztosítása, hogy a közösség működjön. 1998-ban, amikor polgármester lettem, egyetlen egyesülete sem volt Kislődnek. Kulturális egyesület, óvoda- és iskolaalapítvány létrehozásával, a sváb hagyományőrző énekkar felélesztésével mozdítottuk elő a megújulást. A 2007-ben elhunyt Markója László nagy álmát is megvalósítottuk, aki több mint harminc éven át volt itt plébános. Sajnos csak évekkel a halála után, de saját épületbe költözhetett a védett egyháztörténeti gyűjtemény, a plébánia egykori, romos ló­istállóját építettük újjá e célból. Annak idején megígértem neki, hogy így lesz. László atya egész élete munkája benne van ebben a múzeumban, amelyet a turistáink is mindig felkeresnek.
Itt születtem, és még háznál. Noha nyolcéves koromban elköltöztünk, a nyaraimat Kislődön töltöttem, csipke­bogyót, vargányát szedtem a nagymamámmal a közeli erdőkben, és annyit kapáltam, hogy mindig vízhólyagos volt az ujjam. Apukámtól egy-egy forintot kaptam minden hólyagért. Az utam végül visszavezetett ide; a szüleimtől kapott telken építkeztünk a családommal. Közgazdász vagyok, korábban a vállalkozásfejlesztési központ igazgatója voltam Ajkán, így mindenki ismert a környéken. Mivel a környező települések jobban fejlődtek, mint Kislőd, sokan unszoltak, hogy legyek polgár­mester.
Örülök, hogy volt merszem belevágni. Sokan mellém álltak, rengeteget fejlődött a település az elmúlt közel húsz évben. A villanyt és a vizet leszámítva az összes közművet ebben az időszakban vezettük be, megújultak a köztereink, akárcsak rengeteg épületünk, például az óvodánké, amely 1904-ben épült, és mindig is óvoda meg bölcsőde működött benne. A Sobri Jóska kalandpark 2009-es ideköltözése is sokat lendített Kislőd helyzetén, ismertségén, idegenforgalmán. Sikerült vonzó faluvá válnunk. Gyakran hallgatom büszkén, milyen szépnek látnak minket, akik először járnak erre. Szeretném, ha összetartó közösségként is szépek, vonzó példát kínálók lehetnénk.”

*

„Engem minden ideköt: itt születtem, aztán 1991-ben ide nősültem. Disznót és marhát tenyésztek, rengeteget vágunk a családnak is, másnak is. Ez az egy, amit felajánlottam, hála Istennek szinte elvész a többi között – tudjuk meg Mar­czona Pétertől, a disznóvágás levezénylőjétől, aki egész nap nagy munkában van. – A közösség összekovácsolása érdekében tettem a felajánlást, és nem utolsósorban azért, hogy Kislődön is legyen sváb bál, mint nagy riválisunknál, Városlődön már húsz éve.”

*

Bemegyünk a konyhába, ahol már sül a kolbásszal töltött szűzpecsenye, a hurka és a kolbász. Piller Lászlónét kérdezzük, akinek tegnap óta mi is vendégei vagyunk. „1989 óta visszük ezt a családi vállalkozást. Mindennap háromnegyed ötkor kelek, és csak évi öt nap szabadságot engedélyezek a magam számára, hogy talpon maradjunk. Kislődre 2000-ben jöttünk. Korábban kocsma volt ebben a házban, ezért a helyi asszonyok nem szerették, és nekünk sem feltétlenül örültek. Azóta ez teljesen megváltozott: afféle társasági központtá, minden fontos helyi esemény házigazdáivá váltunk, és megszerettek bennünket. Részévé váltunk Kislőd életének. A rászorulók is számíthatnak ránk: mindennap névre szólóan becsomagoljuk és kiosztjuk, ami marad.”

*

Átlátogatunk a kultúrházba, ahol az adományként érkezett ruhákból lehet válogatni, de nem ez a hangsúlyos. Rengeteg ruhanemű érkezett; a színpad szélére halmozták fel, és körben, fogasokra aggatták fel, de csak néhányan nézegetik őket. A játszóházi hangulat uralkodik, főleg az arcfestés népszerű. Minták százaiból lehet választani. A gyerekek, kisebbek és nagyobbak egyaránt nagy áhítattal, egyik-másik pedig némi aggodalommal, szemét behunyva veti alá magát a beavatkozásnak.
„Örülünk ennek a helyi kezdeményezésnek, mert túlmutat a szükségen, és több, mint anyagi segítség: a helyi közösség üzenete – mondja Szijártó László, a Veszprém megyei karitász igazgatója. – Az együttlétről is szól, az együttlét öröméről, és arról, hogy a karitász mindenkire figyelni akar, vallásra, felekezetre és nemzetiségre való tekintet nélkül. Rendszeres találkozókkal igyekszünk elősegíteni, hogy a karitászcsoportjaink tudjanak egymásról, tanulhassanak egymástól. A kislődihez hasonló kezdeményezés a megyében a kemenceépítés, általában plébániák udvarán. Azok melege is sokakat összehoz, és a közös hús- vagy tésztasütést mindig jótékonysági akcióval is összekapcsolják.”

*

Délután háromra minden elkészült, ezért útra kelünk, hogy három háznál tanúi legyünk, amint a kóstolót átveszik. Az első vendéglátónk a nyolcvannyolc éves Bognár ­Ferencné, aki több mint harminc éven át tagja volt a sváb kórusnak, és még mindenképpen szeretné megérni ötödik dédunokája születését. „Szégyen, nem szégyen, én mindig a zsíros húst szerettem” – vallja be kedvesen, majd bányász férjéről mesél, aki három éve hunyt el. „Hatvanhét éven át voltunk házasok, együtt keltünk-feküdtünk, nem tudom feledni” – sírja el magát egy picit.
Következő vendéglátónk Lovasi Béláné, a szervező Marika kilencvenéves édesanyja. Ő főleg a régi disznóölésekről mesél, és azt emeli ki, mennyire összefogott az egész falu, hogy a mai nap jól sikerüljön. „A lányom nagy szervező, talán tőlem is örökölte, mert magam is tevékeny ember vagyok mindmáig: például kézimunkázom, és sokat sütök-főzök. Kóstolták a disznóvágáson a hájas sütimet? – kérdezi kis szigorral, majd biztos, ami biztos, be is hoz egy nagy tányérral.
Utoljára Tóth Magdához és Józsefhez nézünk be. József nagyon kedves és vicces, jó humorú vendéglátó. „Nem gondoltuk, hogy mi is kapunk kóstolót” – mondja a felesége. – „Menjünk el a bálba, jól megtáncoltatlak” – incselkedik vele József. – „Mennyit táncoltunk, amikor még fiatalok voltunk!” – sóhajt az asszony. – „Most sem vagy még öreg!” – vigasztalja a férje, és látszik, hogy komolyan is gondolja.
Egy házhoz, ezt a lelkünkre kötik, még mindenképpen el kell mennünk, mielőtt hazaindulunk. Kaszásné Magvas Andreát látogatjuk meg, aki grillázsból két malacot is készít ma estére. Örülhet, aki megnyeri a tombolán. Egyelőre az első van készen, de az akkora, hogy betölti az ebédlőasztalt. „Dezsőt”, a mai nap főszereplőjét ábrázolja, aki életét adta a közösségért.